Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség

“De betelt rajtuk az igaz példabeszéd: Az eb visszatért a saját okádására, és a megfürdött disznó a sárban hempereg.” (2Pt 2,22)

Ez nem egy ünnepi kép, – bár disznóvágási szezon van, – arról az emberről, aki megismerte már az igazság útját és mégis visszatért problémája forrásához.

Az eb a Szentírásban legtöbbször negatív felhanggal jelenik meg, bár alázatban és gazdájukhoz való ragaszkodásban példamutatóak az ember számára. A házikedvenc azonban gyakran elfogad olyan eledelt, ami kárára van, esetleg megmérgezi. Ezt nem a gazdájától kapja, tanulhatna belőle, mégis visszatér, eltéved. Isten hűsége végtelen, a mi hűségünknek ebből kellene táplálkoznia. Jézus szelídségre és alázatra tanit, ebben ő mutat példát. Legyünk hűséges, szelíd és alázatos kutyák, ne megtévesztett, megmérgezett ebek! Készüljünk a tisztitókúrára, így bűnbánati héten.

A disznó hasonlat ma sem a leghízelgőbb. A bibliai korban egyenesen undorítónak számitatott. Mi a különbség a templomba járó, az ott elhangzottakat komolyan vevő- és az istentiszteleti közösséget hanyagoló, hitét nem gyakorló ember között? Annyi, mint a disznó és a bárány között. Mind a kettő koszos lesz. Azonban, míg a bárány, ha összekoszolja magát, várja, hogy lefürödjön, a disznó jó érzi magát a sárban, s ha véletlenül víz is éri, azonnal siet vissza a mocsokba. Az óember megöldöklése disznóvágás, az újember megelevenítése egy pásztorához ragaszkodó bárány születése.

A mai áhítat nemcsak egy állatmese tanulságának összesitése, hanem az életünk. A tékozló fiú útja visszafelé mélyebbre vezet, mint a disznók vályúja. Isten ettől óv bennünket, sőt ő maga lett emberré, hogy mi is tudjunk végre  emberek lenni, nem állatok, nem is boldogtalan büszke istenek. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

,,Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek.” (1Pt 4,13)

Valaki egyszer azt mondta egy szenvedő, mégis örömöt sugárzó keresztyénről: ,,Ez az ember vagy bolond, vagy hazudik.”

Akinek nincs Krisztussal való kapcsolata; aki nem tapasztalta még meg, hogy milyen a Jézussal való szoros közösségben szenvedni, nem fogja megérteni ezt az örömöt. Olyan öröm ez, mely annyira betölt, hogy nem fér már meg más, sőt túlcsordul, vagyis más is kap belőle. Hogyan is lehetséges betöltekezni ilyen örömmel még a szenvedések között is?

Valóban, hiteles példák állnak ma is előttünk. Eszembe jut egy hospice kórházban fekvő néni, aki kitűnt a többi szenvedő közül, mert annyira ragyogott az arca az örömtől, hogy meg nem mondta volna, aki nem ismeri, hogy milyen súlyos beteg.

Vagy egy másik példa, egy édesanya, akinek egy sérült gyermeke született. Szándékosan nem fogyatékosként nevezem meg, mert nem fogyatkozik el sem számára, sem a családja részére a szeretet, de még az öröm sem! Mert különösen az édesanyja lelkileg megharcolta és hittel elfogadta őt Istentől. S így a mennyei Atyával együtt szeretetben hordozza, gondoskodik róla. Nagyon sokat kaptam tőlük mikor időt töltöttem velük. Valóban túlcsorduló, másokra is kiható az ő hálás örömük. Hiszen pár éve kórházban, súlyosan fekvő beteg lett a gyermek, s ebben az időszakban is Istenben kapaszkodtak, Rá bízták az életüket. Hitték, hogy nem lesz halálos a betegsége, hanem Isten dicsőségére való, mert kapták ezt az ígéretet Istentől és erősen ráálltak Kősziklájukra, az Úrra. Általuk is megdicsőült az Ő neve, meggyógyult a gyermek és ennek az öröme, hálája mai napig kíséri őket.

Ahhoz, hogy valaki megmaradjon hittel még a próbák, bajok között is telve békességgel és elvehetetlen örömmel, szükséges, hogy valami megelőzze a szenvedését. Mégpedig a Jézussal való lelki közösség, a Vele való folyamatos kapcsolat. Azért, hogy amikor majd jelen lesz a próbák és veszteségek időszaka, akkorra is legyen elég vigasz, mert már előtte megtelt Tőle kapott bizonyossággal, reménységgel, vigasztalással. S azért is, hogy Istennel együtt készek legyünk elfogadni és hordozni, nem pedig majd tehetetlenül beletörődni a szenvedéseinkbe.

Akármilyen próbákat kell is elhordoznod, vagy akármekkora szenvedés is vár rád, ne feledd, nem vagy egyedül!

Lásd meg Megváltódat, aki ha kell vállára vesz, visz és hordoz, sőt értelmet ad és határt szab a terheidnek!

S ezért örülhet a szívünk, a Vele együtt hordozott szenvedésekben maradandó, másokra is kiható örömmel! Ámen.

Törő Nikolett,

Szatmár-Szigetlanka

“Az Úr Krisztust pedig szenteljétek meg a szívetekben. Mindig legyetek készek megfelelni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek levő reménységet.” (1Pt 3,15)

Számomra nagyon sokat jelent ez az Ige. Ebben az évben, talán az egyik leginkább nekem szóló mondat a Szentírásban.

Ha Isten erőt ad, minden helyzetben, ahogy az egyik ifjúsági énekünk is kifejezi, akkor nekünk is sikerülni fog mindig, minden időben, mindenféle hangulatban, bármilyen szituációban a bennünk levőről számot adni.

A napokban tekinthettem meg újra a Károli Gáspár életéről szóló előadást, amelynek szinte első jelenete az, hogy bibliafordítónknak el kellett temesse (ő prédikált) saját feleségét és három gyermekét, akik pestisben hunytak el. Belegondolni is szörnyű, emberi erő erre nincs is, ám fentről kapunk emberfelettit. S ha ilyen helyzetben kell felelni, akkor mint egy jó tanuló, el kell azt mondani őszintén.

“Benned égnie kell annak, amit lángra akarsz lobbantani másokban.” – fogalmazza meg Augusztinus, és éppen a nehézségekben derül az ki, hogy van-e bennünk élő reménység. Az Ige ad receptet is erre, Krisztust kell megszentelni szívünkben, neki dukál az elkülönített hely, nem az anyósülésen, nem a csomagtartóban, hanem a kormánynál. Vele életünk nullája elé is, ha az ő elsősége kerül, jelesre vizsgázunk. Az élet pedig számon fog kérni. Ámen.

Rácz Ervin,

Szigetlanka