Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség

“Mert örülünk, ha mi erőtlenek vagyunk, ti meg erősek vagytok, és imádkozunk a ti tökéletesedésetekért.” (2Kor 13,9)

Nem tudom, ki örült már annak, hogy erőtlen. Ki dicsekedett ezzel? A világ valahogy nem erre van ráállva. Versengésünk arra késztet, hogy mindig a legjobbat, a legkiválóbbat mondjuk el magunkról. Kampányidőszak az egész élet?

Egy sportolót sem hallottam még, hogy azt mondja a mérkőzés utáni interjú során: örülök, hogy gyengén szerepeltem, a legszebb az egészben az öngólom volt… Fura egy sport ez a keresztyénség. Örülnek az erőtlenségnek? Miért? Mert így sokkal jobban meglátszik, nyilvánvalóbb az Isten ereje.

Az Ige szerint a mi erőtlenségünk másokat is erősebbé tehet. Eszembe jut az apuka aki, amikor játszik a gyermekével és hagyja magát, hogy a gyermeke nyerjen. Erőtlen, hogy a gyermeke erősebb, önbizalomdúsabb legyen. Nem kell mindig, mindenáron nyerni. Sok győzelem vereség, sok vereség valójában győzelem.

Tökéletesek nem vagyunk. Ez nem lemondás, de valószínű, hogy nem is leszünk. De a tökéletesedés életcél. A kegyelmet nem azért kaptuk, hogy legyen erőnk visszamenni a disznók vályújához, Ő azért emel fel, hogy fentről folytassuk. S ha újra elbukunk, abból is tanulunk, és erőt kapunk a továbbtökéletesedésre. Ennek az útnak pedig része az is, hogy elengedünk, engedünk, hagyunk másoknak is futamgyőzelmeket. A tökéletes győzelemhez azonban alázat kell! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“Mindenki úgy, ahogy eltökélte szívében, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten.” (2Kor 9,7)

Pénz, pénz, pénz. Mindig csak a pénz. Templomba is, ha elmegyünk, ott is az adakozásról beszél a pap. Nem szimpi. Beszéljen csak a lelkünkről, a többit meg majd megoldjuk, a többi meg majd magától megoldódik. Úgy magától, egy csettintésre megoldódik holland segélyből, pályázatból… a templom megújítása, fenntartása, engem meg hagyjanak békén. Az meg, hogy a templom költségei is nőnek, (mert gáz van, vagy nincs gáz…) nehogymár azt vonja maga után, hogy az egyházfenntartói járulék is nő, mert úgy az igazságtalan… Legalábbis sokan annak gondolják.

Ráadásul az Ige (eddig talán azt hitték sokan, hogy csak a pap) azt mondja, hogy jókedvből kell adakozni. Ki az, aki jókedvvel válik meg a pénzétől? Amiért ő dolgozott meg, amiért ő verejtékezett? Abba már bele sem megyek, hogy ki adta ahhoz az erőt, ki adta az eszet, a bölcsességet. Nem véletlenül az a valaki, akinek az ügyére kéne visszaadni valamit?

Ha jobban belegondolunk, adakozni, csak jókedvből és nem kényszerből, kelletlen lehet. Sajnos másfél évtizedes lelkipásztori szolgálatom során az a tapasztalatom, hogy aki kényszerből fizet egyházadót, vagy azért, hogy majd temesse el a pap, azt nem lehet meggyőzni arról, hogy jó dolgot tesz. Megszoktam, de mindig egy kicsit elkeseredek azon, hogy mennyi gyűlöletet kapok egy-egy ilyen kényszerkifizetés során. Nem feltétlenül nekem esik rosszul, de a pénz szerelme a rossz hangulat, a bűz gyökere. Ez senkinek sem jó.

Ezzel szemben, hogy mégis valami példaadóval, pozitívummal fejezzem be, vannak olyanok, akik jókedvből teszik mindezt. Jó illata lesz ettől még a pénznek is. Pár hete, egyik egyháztagunk sétált be a lelkészi hivatalba. Nemes egyszerűséggel elmondta, hogy ő pár hónapja gyűjti a pénzét, hogy adjon Isten ügyére. Nem is az ősszeg nagysága, (nem volt kis összeg) hanem inkább a lelkület fogott meg. Nem várta, hogy megdicsérjék, mert örömmel, önként, hálából adta. Örömének kicsordulása volt az az adomány. Nem bolond az, aki odaadja, amit úgy sem tarthat meg, azért, amit soha el nem vehetnek tőle. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Krisztus szeretete szorongat minket, mert úgy gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindazok meghaltak, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14)

A szorongás betegség, a szorongattatás szenvedés, de Krisztus szeretete maga az élet, az ölelésnek az a formája, amire minden embernek szüksége van. Még neked is.

Nyári ifjúsági táborunk legfelemelőbb pillanata az volt, amikor az ifjak átélték ezt az ölelést, és ez könnyet facsart arcukra. Érzelmes pillanat volt, talán le sem lehet írni. Kívülről csöpögősnek, érzelgősnek tűnhetett, de határozottan istenélmény volt, amit mindenkinek kívánok. Ott Krisztus szeretete szorongatott, ölelt. ÖlelŐ.

Ez a szeretet a legjobb motivátor. Erő van benne. A szeretet ereje. Amely segít felállni, egy piszok nagy lelki pofon után is. Amely segít újrakezdeni. A feltámadás ereje van benne. Az, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, ezáltal ez a mi személyes sztorink. Nemcsak a történelem lapjain fellelhető sorok, nem csak rutin, hanem élet. Nem magának való élet, hanem élet érte, aki adta. És élet másokért. Életed értelme. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

„Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek.” (2Kor 4,3)

Én úgy gondolom elég érthetően beszélek. Legalábbis megpróbálok mindig egyszerűen és nyíltan beszélni az evangéliumról. Leplezetlenül. Mégis azt érzem, hogy többen nem értik. Sokan el is mondják, – és örülök, hogy el merik mondani – , hogy nem értették az igehirdetést. Ilyenkor először magamban keresem a hibát, és megpróbálok ezen javítani. A fenti Ige azonban arra utal, hogy nem biztos, hogy csak az igehirdetővel van baj.

Nyitott-e a szívünk az evangéliumra? Aki eleve úgy készül a templomba, hogy ott biztos nem lesz semmi értelmes, nem is fog maradni semmivel, aki rossz előítélettel indul Isten házába, pl: nem szimpatikus a pap, a presbitérium, baj van a paddal, fűtéssel, hűtéssel, a mellettem levővel, a másikkal… nem is fog maradni semmivel.

Templomba menni és Igét hallgatni felelősség és lehetőség. Számon lesz kérve, amit ott hallasz! Függetlenül attól, hogy éltél-e a lehetőséggel, hogy eljutott-e a füleden át a szívedig. Éppen ezért kössünk egy egyezséget, alkut! Mi igehirdetők ezen a hétvégén az igehallgatókért imádkozunk, cserébe az igehallgatók is foglalják imába az igehirdetőket, hogy legyünk mind az Ige megtartói is! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

„Mit mondjunk ezek után, testvéreim? Amikor összegyűltök, mindenkinek van zsoltára, tanítása, kijelentése, nyelveken szólása és annak magyarázata. Minden épülésre legyen.” (1Kor 14,26)

Van-e értelme összegyűlni a templomba istentiszteletre? Épülésünkre van? Természetesen: IGEN! Jöhet az egyértelmű válasz minden templomba járótól, hívőtől… Sőt lehet, valaki fel is háborodik már a kérdés kapcsán is.

Létezik-e az, hogy mégsem tapasztalják ezt sokan? Úgy mennek haza, hogy nem épültek semmit, nem maradtak semmivel, értelmetlennek találták az egészet. Vajon az ő hibája ez? Én lelkipásztorként sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogyha a padban ülnék, vágynék-e arra, hogy újból hallgassak ott egy prédikációt. És megmondom őszintén, nem vagyok benne mindig biztos, hogy igen. Önvizsgálat mindig szükséges, nem az emberek felé való megfelelésből, hanem elsősorban Isten felé, de azt is megvizsgálva, hogy hasznára vált-e ez a közösségnek.

Létezik-e az, hogy nemhogy csak nem épít, de rombol az, ami a templomban történik? Sorolok néhány esetet: pletyka, ítélkezés, kibeszélés, okoskodás, dicsekvés, bűntudatkeltés, érthetetlenség, sértés, sértődés, szeretetlenség, szeretet erő nélkül, erő szeretet nélkül, törvényeskedés… és sajnos még tudnám sorolni. Tipikus, templomi közösségben elkövetett bűnök ezek. Máshol is bőven előfordul, de mégis csak jobban fáj ott, mert onnan nem ezt várnánk.

Az apostol azt mondja, hogy lehet ezt jól is csinálni. Cél legyen az épülés! Egymás, a közösség, és magam építése. Szeretetközösség. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka