Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség

,,Mutassa be Áron a bikát, mint a maga vétekáldozatát, és szerezzen engesztelést magáért és háza népéért… Így végezzen engesztelést a szentélyért, Izráel fiainak tisztátalansága miatt és minden vétkes hitszegése miatt.” (3Mózes 16, 6.16)

Hiszem, ha látom. Mossa kezeit. Aki keres, az talál. Mózeskosár. Bűnbak. A felsoroltak mind közmondások vagy szólások, amik bibliai eredetűek és különböző bibliai történetekhez kapcsolódnak. Mai igerészhez kapcsolódik az utolsó, mégpedig a bűnbak. Hogyan? Mit is jelent ez a szó? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a bűnbak az, aki mások hibájáért lakol. Használjuk ezt a szót mindennapjainkban, de általában olyan értelemben jelenik meg, amikor valakit az emberek okolnak a velük történt negatív történésekért, amikor mindig más a hibás.

Eredeti használatában nem ilyen jelentéssel bír. Honnan ered ez a szólás? A zsidóknál van egy ünnep, mégpedig az engesztelés napja, amit minden évben egyszer megünnepelnek. Ez arról szól, hogy a főpap, csakis a főpap, évente egyszer bemegy a szentek szentjébe. A szertartás során egy kecskebak felett vallotta meg a nép bűneit, szimbolikusan ráhelyezte azokat, majd kiűzték a pusztába az állatot.

Nehezen nézzünk szembe azzal, ha hibázunk, félünk meglátni saját kudarcainkat. A főpapnak saját maga vétkei miatt és a nép miatt is kellett áldozatot bemutatni. Mert a bűn ugyanúgy vonatkozik minden emberre. Jogosan felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mi jók vagyunk. A bűn kikezdi, eltépi a köteléket, ami Isten és embert összeköti. Nem az erkölcsi rossz a bűn, hanem örököltük egy adósságot. Milyen adósság? Ha egy ember hitelt vesz, meg kell gondolnia annak nagyságát, hiszen megtörténhet, hogy az a családjára marad. Adósság a család nyakába szakad, és törleszteni kell. Ádámék egy hatalmas adósságot szedtek be, amit nehezen lehet törleszteni, és amit nekünk kell, hiszen ránk is tartozik. Adósságunkat magunktól nem tudjuk törleszteni, csakis Jézus által.

Valljuk meg a vétkeinket, mert hű és igaz Ő, megbocsátja azokat. Nemcsak terít rájuk egy lepedőt, hogy akármikor fellebentse, és vádoljon bevallott bűneinkért, mert eltörli vétkeinket. Ehhez kell, hogy elmondjuk, hogy ne magunkba forgatgassuk, ne magunkba emésztgessük, hanem bűnbánó szívvel járuljunk a kegyelem trónusához. Neked mit kellene ma még Istennek elmondanod? Ámen.

Kocsis Leila,

Szigetlanka

„Azután (Jézus) bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében.” (Máté 4,23)

Kik azok, akiket én igazán szeretek? Kik azok, akik igazán szeretnek engem? Sorolhatjuk a családtagjaink, barátaink… vajon ennyi?

Négy fejezettel arrébb arról ír Máté, hogy azért gyógyított mindenféle betegséget, hogy beteljesedjék az írás: Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta. Máté nem azért írja le, hogy megmutassa, hogy ennek a Jézusnak milyen ereje volt, hanem hogy felhívja a figyelmet Jézus engedelmességére, arra a hozzáállásra, hogy az ember fontos neki. Elég fontos neki, hogy ne elfordulva azt mondja: Nincs elég hited. Ellenkezőleg, elég fontos, hogy meghaljon érte,  eljöjjön foglalkozzon a test és a lélek betegségeivel is. Az ember elég fontos Istennek. Te elég fontos vagy az Istennek. Én elég fontos vagyok Istennek.

Az Ő közelségében az életek meggyógyulnak Jézus mindenféle betegséget, és gyengeséget gyógyított. De a fő kérdés az, hogy el tudjuk-e hinni, hogy a mi nyavalyánk, a mi betegségünk, a mi gyengeségünk beleesik ebbe a mindenféle kategóriába? Más élete ….  Aligha hiszem, hogy lenne valami ami az ő szakterületén kívül esne. Az a helyzet, hogy Jézus nem olyan, mint a mi orvosaink, akik egy területre szakosodnak, és abba ők profik. Hanem Jézus mindenre szakosodott.

Jézus közelében meggyógyulunk. El tudjuk-e ezt hinni, vagy annyira megfáradtunk már, hogy csupán egy szépen hangzó mondat? Engedjük-e magunkhoz közel? Adunk-e az időnkből neki?

Kocsis Leila,

Szigetlanka

,,Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért, ahol az ember volt és meglátta, megesett a szíve rajta. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, bekötözte azokat..” (Lukács 10,33-34a)

Mai napra kijelölt imádság így hangzik: Urunk, segíts, hogy meglássuk a sebeket és reménységet találjunk. Gyakran fordulunk olyan elvárással embertársaink felé, akár kimondatlanul is, hogy vegyenek már bennünket észre. De vajon, mi észrevesszük hogy vannak olyan emberek, akiket ránk bízott az Isten? Akiknek útját a miénkkel keresztezte azért, hogy irgalmasságot gyakoroljunk rajta? Az ember egyik alapszükséglete az érzés, hogy szükség van rá. Vajon mi tudunk adni, meglátni a másik sebét és segíteni vagy csak azt várjuk el, hogy kapjunk?

Segítségnyújtás úgy kezdődik, hogy odalépünk. Mikor mi is elindulunk egy hosszabb útra, vagy akár rövidebbre, akkor előre eltervezzük milyen is lesz az út: hol lesz megálló, mennyivel kell hamarabb indulni, hogy a be nem tervezett váratlanok folytán is sikerüljön időben odaérni. Ebben a történetben azt látjuk, hogy a samaritánusnak félbe kell szakítania az útját. Talán nem is tűnik olyan hatalmas tettnek, de gondoljunk bele, hányszor rohanunk el mi is egymás mellett. 21.századi ember visszatérő mondatai közé tartozik: Nincs időm. Jól mutatja ezt a következő történet is: Egyik lelkész ment prédikálni az irgalmas samaritánus történetéről, amikor is meg kellett állni a benzinkútnál. Odajön egy hajléktalan és kérte tőle, hogy vásároljon csokis kekszet. Mi volt az első gondolata: nincs időm, oda kell érnem időben, szolgálni megyek, szent ügyben sietek. Azonban mielőtt elrohant volna az is eszébe ötlött, hogy prédikáljon ő arról, hogy segítsünk, ha épp ő az, aki előtte nem tette meg. Bement és megvásárolta a csokis kekszet.

Óránkra nézve és az idő szorításában élve, megsajnáljuk a másik szükségben lévő embert. Elszomorodunk, elmormoljuk magunkban sajnálkozó gondolataink, és aztán tovább megyünk. Minthogyha ezzel meg lenne oldva minden. Pedig éppen csak saját lelkiismeretünket nyugtattuk meg.

Ez a samaritánus odament, lehajolt hozzá. Nem okoskodott, nem sajnálkozott, nem ítélkezett, nem morális értekezéseket tartott, hogy ,,Kellett neki erre jönni” ,,Megérdemelte”, nem a közbiztonságot szidta, nem felelősöket keresett, nem azt kérdezte, hogy miért nem állt meg más, hanem megmozdult a szíve és a keze. Ott van ebben a cselekedetében az áldozathozatal. A lemondás a kényelemről, mert a másiknak szüksége van rám. Mert van, hogy a holnap már késő. Ebben a történetben is, hiszen féltholtról van szó. Semmi sem születik ezen a földön, ami nem lemondásból lett.

Olajat és bort öntött sebeire. Bort a fertőtlenítés céljából használta, az olaj pedig a sebek behegedésének folyamatát segíti elő. Ezek a termékek a bibliai korban luxuscikknek számítanak. Ez felhívja a figyelmünket az irgalmas samaritánus azon cselekedetére, hogy nem a feleslegéből adott. Milyen könnyű úgy segíteni, amikor azt adom, amire nekem már nincs szükségem. A bort vagy az olajat lehet ajándéknak szánta akihez ment, vagy lehet el akarta adni. Olyan egyszerű azt nézni, hogy jaj nekem is elfogyik, pedig az isteni matematika épp a megsokasodásról szól, az Úr meggazdagít.

Könnyű irgalmas lenni?

Igen, könnyű akkor, amikor más lát. Amikor a dicsérő szavak motiválnak. Nem könnyű irgalmas lenni, amikor nem látják. Mert nem a külső, hanem a belsőnk motivál. Egyik lelkész mondta: Az irgalmasság célja vízszintes, de oka függőleges. Azért tudok adni, mert én magam is kaptam Istentől. Ez a samaritánus egyedül volt, senki nem látta az úton, sőt a vendégfogadósnál sem hagyja ott a névjegykártyáját, hogy majd ide kérem a hála köszönetet, esetleg valami ajándékot a segítségért. Irgalmasok Isten segítségével lehetünk, amikor megértettük mi is kaptunk, és azt továbbadjuk.

Bíztasson irgalmasságra az Ige a Példabeszédek 22,9-ből: ,,Az irgalmas szemű ember áldásban részesül, mert adott kenyeréből a szegénynek”.

Kocsis Leila,

Szigetlanka

,, Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy a maga idejében eledelt adjon nekik? Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! Bizony mondom nektek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt. Ha pedig az a gonosz szolga így szólna szívében: Késik az én uram – és verni kezdené szolgatársait, és együtt enne és inna a részegesekkel; megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Máté 24, 45-51

A kisgyermekeknél észrevehetjük milyen hamar megtanulják, mi az övék. Ha valaki a játékukat, a tulajdonukat el szeretné venni, már mondják: Enyém. A birtoklás vágya nemcsak tárgyakra vonatkozhat. Biblia int, hogy más tulajdonát tartsuk tiszteletben, amikor a Tízparancsolatban is hangzik: Ne lopj. Mindemellett saját tulajdonunkra úgy kell gondolnunk, hogy azt kaptuk, az megbízásként van nálunk. Azért kaptuk, hogy gazdálkodjunk vele, és tisztában legyünk azzal, hogy egyszer számot adunk. Egyik vallásórán énekeltünk egy éneket, ahol volt egy ilyen sor: az Úré. Egyik kisgyermek felháborodottan kijelentette: Már hogy lenne az Úré? Az enyém. Ennek a gyermeknek a hozzáállása sokszor a mi hozzáállásunk is.

Szolgának lenni felelősség. Hiszen a gazda, aki megbízta szolgáit látta bennük a megbízhatóságot a feladat elvégzésére. Mégis volt két szolga között egy óriási különbség, mi az? Nem arról beszél Jézus, hogy ki vétett a várakozás alatt nagyobb hibákat, ki a bűnösebb, hanem ki az aki hűségesen végezte a dolgát. Mindenkor Isten színe előtt vagyunk. Gondoltál-e már úgy a mindennapokra, hogy Isten most is itt van és lát? Ez a figyelmeztetés mindenkinek szól, aki Jézust követi.  Kaptunk ajándékokat, tehetségeket, feladatokat, gazdálkodjunk vele. Mi az amit ma is tehetsz? Sőt! Kaptunk Istentől kegyelmet, szeretetet, hogy ne csak magunknak tartogassunk, hanem adjuk tovább az örömhírt szóval, tettel!  Ámen.

Kocsis Leila,

Szigetlanka

,,Amikor a tanítványok átmentek a túlsó partra, elfelejtettek kenyeret vinni magukkal. Jézus így szólt hozzájuk: Vigyázzatok és őrizkedjetek farizeusok és szadduceusok kovászától! Ők pedig így tanakodtak: Nem hoztunk kenyeret. Jézus észrevette és így szólt hozzájuk: Mit tanakodtok azon, kicsinyhitűek, hogy nincs kenyeretek? Még mindig nem értitek? Még mindig nem emlékeztek az öt ezer ember kenyerére?….Őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától” (Máté 16,5-9.11)

Történt-e már olyan veled, hogy elindultál valahova és vissza kellett fordulnod, mert otthon hagytad? Történt-e már olyan, hogy elindultál és csak akkor vetted észre, hogy valami hiányzik, amikor már megérkeztél a célodhoz? Kellemetlen érzés azzal szembesülni, amikor elfelejtkezünk valamiről.

A mai történet is arról szól, hogy a tanítványok elfelejtenek kenyeret hozni magukkal. Jézus rájuk szól: Mit tanakodtok, kicsinyhitűek, hogy nincs kenyeretek? Kicsinyhitűeknek nevezi a tanítványokat újból. Talán nem értjük, miért hívja Jézus így őket, viszont ezt a történetet a négyezer ember megvendégelésének története előzi meg. Ez arról szól, hogy Jézus megszaporítja a kenyeret és halat. Nem értik Jézus tanítását, csupán azzal vannak elfoglalva, mit felejtettek el.

Máté evangéliumában itt találkozunk negyedszer ezzel a megnevezéssel. Jézus akkor nevezi a tanítványokat kicsinyhitűeknek, mikor ők kétségbe vonják Isten róluk való gondoskodását. Így nevezi Pétert kicsinyhitűnek, amikor a Jézus hívására a vízen jár, majd mikor a szélre figyelt süllyedni kezdett. Így nevezi őket, mikor Jézus elalszik a hajóban, és félelemből felkeltik a vihar miatt, amit Jézus lecsendesít.

Mit tegyünk hát? Ne engedjük, hogy aggodalmaink eltereljék a figyelmünket Istenről, hogy megingassák a bizalmunkat. Ne aggódjuk a világi szükségletek miatt, amelyek tekintetében bízhatunk Istenben, hanem figyeljünk a fontos dolgokra. Vigyázzunk, hogy ne terelődjön el a figyelmünk Isten dolgairól, miközben aggodalmaskodunk. ,,Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Máté 6,33. Ámen.

Kocsis Leila,

Szigetlanka

„Dávid pedig teljes erejéből táncolt az ÚR előtt, és gyolcs éfódot övezett magára.” (2Sám 6,14)

Nagyon furcsa számomra az, ahogy néhány keresztyén ódzkodik a táncnak még a gondolatától is. Szeretek táncolni és nem gondolom, hogy feltétlenül az erotika vagy más bűnös érzés uralná önmagában ezt. Ha valaki nem tud táncolni, ne érveljen azzal, hogy bűn a tánc, mert önmagában nem az. Azokat a gondolatokat pedig, amiket a tánc kihoz egyesekből, ne fogjuk a táncra, keressük önmagunkban a hibát! Azok pedig, akik szeretnek táncolni, mondjuk azért, mert jó stresszoldó és kitűnő mozgási lehetőség, bátran égessék a kalóriájukat! Ne hallgassanak az életuntakra!

A szent tánc fogalma számunkra reformátusok számára eléggé idegen. Dávid szent táncot lejt az Úrnak, teljes erejéből. Neoprotestánsok ezt is alapuk véve illegnek-billegnek, tapsolnak, és szenvedélyesen, odaadással vesznek részt az istentiszteleteken. Néha irigylem is, mert teljesen más, mint a bealvós történelmi egyházas stílus. Mindazáltal nem tartom üdvösség kérdésének e két istentisztelet-megélési forma megítélését. A lényeg tényleg az, hogy az Úr előtt történjen, aki nem a külsőséget, hanem a szívünket nézi.

Dávid boldog. És aki a mosolygás feltalálta, örül, ha valakinek fülig ér a szája. Ne félj, Isten nem irigy a boldogságodra, de Ő azt akarja, hogy szívből jöjjön örömünk. Ő pedig ilyen örömöt ad jelenlétével. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka