Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség

„A tolvaj fizessen!” (2Móz 22,3b)

Ha azt mondom neked, hogy tolvaj vagy, megsértődsz. Te lehet, nem lopsz tyúkot sem, meg közpénzt sem. Van különbség a kettő között, de nagyjából annyi, mint 5 centivel vagy 500 méterrel a víz alatt megfulladni. Te lehet, hogy nem lopsz sokat, mint ahogy véled, sejted másokról, hogy azt teszik. Sokszor pedig nem is az zavar, hogy a másik lop, hanem leginkább az, hogy nem te vagy abban a helyzetben. A lopnék és a lopok között semmi különbség nincs. Semmi.

No, de hogy kezdődik mindez? Az Isten meglopásával! Mert nem úgy van ám, ahogyan szokták mondani, hogy minden lopás kicsiben kezdődik, úgy, hogy előbb kockacukrot csen el a tartóból, ezután zsebpénzt a mama retiküljéből, végül sikkaszt a közpénztárból. Ilyen is van. De tulajdonképpen minden lopás nagyban kezdődik, mégpedig egészen nagyban, egy nagy kezdeti lopással: Isten meglopásával. A Biblia ugyanis azt mondja, hogy minden tulajdon, talentum, sőt maga a Föld is és annak lakosai az Istenéi.

Isten meglopása történik mindig, amikor elfeledkezünk arról, hogy amink van, az nem a mienk, megbízatásként, utólagos elszámolásra van letétbe helyezve nálunk. Az Úr adta át nekünk azt, ami az Övé és számon kéri majd tőlünk, amit átadott. Mi nem tulajdonosok, hanem megbízottak, bérlők vagyunk.

A tolvaj fizet? Igen. Úgy, mint a katonatiszt. Hiába lop, folyamatosan még több kell. És még több. Hiába harácsol, hiányzik szívéből a hála és az egészséges megelégedettség. És a tolvaj folyamatosan fél a lopástól! Ámen.

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“Időt is szabott az ÚR, és azt mondta: Holnap cselekszi az ÚR ezt a dolgot a földön.” (2Móz 9,5)

Az ember az idővel kapcsolatosan két hibát szokott elkövetni: akkor, amikor azt mondja, van időm, és akkor, amikor kétségbeesetten szajkózza, nincs időm.

Ráérünk arra még! – mivel kapcsolatosan mondjuk? Sokszor éppen a legfontosabb dolgokat halogatjuk. Istennel való kapcsolatunk helyreállítása, emberi kapcsolataink ápolása és a saját lelkünk egészsége sokszor tolódik, ehelyett űzzük az életet. Lesz már arra időnk, idősebb korban, amikor nyugdíjasok leszünk, amikor még nem lesz annyi elfoglaltágunk. Majd holnap.

Nincs időm! – ez az istenkáromlás kategóriába simán beletartozik. Ezzel azt mondjuk Alkotónknak, hogy valamit elhibázott, nem elég a napi 24-, vagy a heti 168 óra.

Isten szabja az időt. Önmagában az idők gonoszak, de Isten kezében egész más értelmet nyer mindez. Az, hogy az élet véges, és, hogy szakaszai vannak, nemcsak az elmúlást jelzi, hanem elsősorban az esélyt. A fáraónak még ma van alkalma változtatni, de holnap már késő lesz. Csak az Isten engedheti meg magának, hogy holnap cselekedjen, neked a holnap késő lesz, talán. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“Mózes azt monda az ÚRnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesszóló, azelőtt sem voltam az, és azóta sem vagyok, hogy beszéltél a szolgáddal. Nehézajkú és nehéznyelvű vagyok.” (2Móz 4,10)

Isten elhívja Mózest, aki sejti, hogy piszok nehéz feladat vár rá, mert ismeri magát, ismeri a népét és ismeri a faraót, de még nem ismeri Istent.

Azonban ez a pontja a beszélgetésnek már csak kifogás. Ha valakinek szavára a bot kígyóvá lesz, ha valaki Isten jelenlétében állt, ha valaki Isten erőit kapja, miért aggódik azért, mert nem ékesen szóló, nem a szavak embere? Úgy érződik, bármit is válaszol Isten Mózesnek, bármit is ígér és cselekszik, Mózes egy újabb akadállyal áll elő. Ilyenkor magabiztosan felismeri az ember fogyatékosságait, minden szégyen nélkül – majdnem hálával és örömmel – emlegeti gyengeségeit, mert végre talált valami újabb érvet Isten ellen. Ha kifogást kell keresni, örömmel soroljuk, hogy milyen képtelenek, alkalmatlanok, tehetetlenek vagyunk. Még az Úr is jobban jár, ha nem velünk kezd. De ha más összefüggésben valaki rá mer mutatni hibánkra, vérig sértődünk.

Ha egészen személyesre akarom venni, akkor őszintén el kell, hogy mondjam, én beszédhibás vagyok, lelkészként 13 éve. És nyilván fejlődtem ezen a téren, de még mindig lenne mit csiszolni. De soha, soha, soha nem volt ez akadálya annak, hogy használjon az Isten. Legfeljebb alázatra intett, amire szükségem is van.

Tudom, hogy olykor kemény akadályok vannak előtted, de tudnod kell, Isten azoknál is sokkal hatalmasabb. Isten megismerése folyamatos, egy út, indulj el rajta bátran, s megtapasztalod, jelenléte átsegít a problémákon. Nem kell kifogásokat keresni, azt hagyd a horgászokra! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“Miután elalszom az én atyáimmal, vigyél ki engem Egyiptomból, és temess el az ő sírjukba. József így felelt: Szavaid szerint fogok cselekedni.” (1Móz 46,30)

Jákób mielőtt elalszik, rendelkezik. És ezt annyira természetesen teszi, hogy példája követendő. Nincs rémület benne, mert tovább lát.

Ma, amikor a pozitív gondolkodás az isten, nem igazán akarnak az emberek beszélni arról, hogy a szív egyszer megszűnik dobbanni, és a mi lesz azután kérdésről nem is akarnak hallani. Ne beszéljünk erről! – mondják, és eltussolják a gondolatot. Mi ad erőt a rendelkezéshez? A hit.

Jákób azt mondja: miután elalszom. Mint ahogy később Jézus mondja Jairus lányáról: csak alszik! Higgyük el Jézusnak, hogy keresztyén ismerőseink, szeretteink, akik meghaltak: csak kikerültek látási körünkből, eltávoztak a nézőpontunkból, de nem szűntek meg létezni, élni! Testük is, akármint van eltemetve, csak aluszik. Az alvás nem rossz dolog, nincs benne semmi rémületes. Az alvásban megújul, megerősödik a fáradt test. A halál álma is a nyugalom és megújulás drága ideje. És ahogyan én reggelenként költögetem alvó gyermekeimet, így kelnek majd föl a halottak is Jézus ébresztő szavára. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka