„Akkor Saul a dárdával a falhoz akarta szögezni Dávidot, de ő félrehajolt Saul elől, és a dárda a falba fúródott. Dávid pedig kifutott, és még azon az éjszakán elmenekült.” (1Sám 19,10)

Mit kezdjünk a gonosz lélek felénk suhanó dárdáival? Elég gyakran tapasztaljuk az olyan támadásokat, amiket nem tudunk megmagyarázni. Sokszor éppen olyanok részéről, akikkel jót tettünk. Elkeseritő. Mit ne tegyünk, és mit tegyünk ezekkel a felolvasott Ige alapján.

Ne álljunk bele a harcba fölöslegesen. Dávid nem volt gyáva, de ezzel a dárdával esztelenség lett volna szembeszállni. Habzó szájú, gyenge elméjű emberekkel, vagy éppen részegekkel éppen ilyen fölösleges leállni veszekedni. Ne a büszkeséged vezéreljen!  Ha uralkodni vágysz, kezd magadon!

Mi tegyünk? Hát nézzük Dávid mozdulatát, és tanuljunk tőle! Félrehajolt. Ez hasonló ahhoz a mozdulathoz, amit Pál tett az őt megmaró kígyóval Máltán. (ApCsel 28) Pál lerázta magáról a kígyót, Dávid félrehajolt a dárda elől. Sok fájdalomtól és sebektől óvjuk meg magunkat, ha képesek vagyunk erre, lelkileg. Isten Lelke adjon erőt arra, hogy tudjunk elhajolni, vagy  éppen lerázni a gonoszt.

Ahhoz, hogy hajolni tudjunk, természetesen jó gerincre van szükségünk. Ezért hangsúlyos, hogy nem a gyávaság vezérelte Dávidot. Lám a gerinces ember nem merev, hanem igenis rugalmas, de nem napraforgó. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“… talán tenni fog valamit értünk az ÚR, mert az ÚR előtt nincs akadály, hogy sok vagy kevés ember által szerezzen szabadulást.” (1Sám 14,6)

Talán. Annyira bizonytalannak tűnik ez a szó. És mégis erre teszi rá az életét Jonathán. Mi sokszor a bizonyosra nem merünk támaszkodni, ő a talánra is rá mer hagyatkozni. Miért? Kiért? Azért, aki mögötte van. Egyvalaki képes segíteni. Az Ő kezében van a döntés. Bátorsága Istenben van.

Egy vicc szerint egy napon a nyuszika bátran ezt kiáltotta:
– Ki akar velem verekedni?
– Hát például én! – szólal meg a medve.
Mire a nyuszika:
– Jó, medve, akkor te velem vagy!

Nos, itt a lényeg. Én egyedül nem tudok ilyen jonatháni bátorsággal nekivágni még ennek a napnak se. De ha Isten velem? Előtte nincs akadály, a talán nála biztos, neki nem számit a statisztika, én pedig mondhatom az ének szavaival:

“Amint vagyok, nincs semmi gát,

Kegyelmed mit ne törne át;

Hadd bízza lelkem Rád magát:

Fogadj el, Jézusom!” (MRÉ 296)

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“Azt mondták neki: Íme, megöregedtél, és fiaid nem a te utadon járnak. Most tehát tégy valakit királyunkká, hogy ő ítéljen fölöttünk, amint minden népnél szokás.” (1Sám 8,5)

Fájó szavak, melyek a szív mélyéig hatnak. A nép „gépfegyvere” egy egész sérelemsorozatot ereszt bele Sámuel szívébe: megöregedtél, a fiaid alkalmatlanok, a mi szokásunk, hagyományunk nem jó.

Az idő telik, a test öregszik. Kortárs énekes is kifejezi ezt: “Mikor a test öregszik, egyszerre annyi minden más. Aki tegnap fontos, mára elfelejtem már. Nem számít többé, úgy válunk köddé. Lehet, hogy fáj, nem is emlékszem majd rád. Mikor a test öregszik, egyszerre annyi minden szép. Ezernyi emlék, millió elfelejtett kép. Nem számít többé, úgy válunk köddé. Lehet, hogy fáj, nem is emlékeznek ránk.” (Majoros Péter “Majka”) Olyan korban élünk, melyben sokan ezt az amúgy természetes folyamatot szégyellik, nem akarják elfogadni, haszontalannak érzik magukat. Annyira szeretném, ha minden áhítatot olvasó szépkorú megértené, mérhetetlenül értékesek, nagyon nagy szükségünk van rájuk: a bölcsességükre, de legfőképpen az imájukra. Ne helyettünk, de értünk imádkozzanak!

Talán mégjobban fáj a második gondolat. Sámuel gyermekei nagyon messze estek az almafától. Erkölcstelen életet élnek, érthető, hogy nem bízik meg bennük a nép. Egy szülőt padlóra tud küldeni ez. Pedig mindent megtett. Ha valaki, akkor Sámuel próféta tényleg hiteles apuka volt. És fiai mégis szégyent hoznak rá. Szeretném, ha feloldana az önvádaskodás keserű érzéséből sokakat ez az Ige.

Generációs viták mindig voltak. A bírák kora véget ért, felkészül a királyság. Sámuel figyelmeztet arra, hogy a király ki fogja őket használni, de hiába mondja, ők látják a szomszéd népeknél, hogy a királyság a trendi. Hát legyen! Az államalapitás és István király ünnepe után nemsokkal elmondhatjuk, hogy a mi népünk életében is mindig vita volt ez: nyugat vagy kelet, szokások vagy modernitás… Sámuel az Úrhoz fordul, az Úr pedig megnyugtatja Sámuelt. Sem a konzervativizmus, sem a modernizmus nem fog megtartani. De a mindenek Ura igen. Az Úr pedig ott lesz a jövőben is. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

“A gyermek Sámuel pedig egyre növekedett, és kedves volt mind az ÚR, mind az emberek előtt.” (1Sám 2,26)

Annának Isten kegyelméből gyermeke született, akit Istenre bízott. A gyermek Sámuelről pedig négy dolgot olvasunk a mai Igénkben: növekedett és kedves volt az Úr előtt, növekedett és kedves volt az emberek előtt.

Az Isten előtt való növekedés feltétele az alázat. Ma kiskirályokot és hercegnőcskéket nevelnek sokan, csodálkoznak, ha olyan emberek lesznek belőlük, akiknek se Istenük se emberük. Sámuel úgy növekedett, hogy bármikor kész volt ezt mondani: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgáld!”

Az Isten előtt való kedvesség feltétele a vele való kapcsolat. Aki kedves, ragyog, Isten fényét tükrözi vissza. Szolgálatomban kevés szebb dolgok láttam, mint azt, amikor gyermekek ragyogó szemmel, sarkig kinyitott szájjal éneklik: „Én nem vagyok gyalogos katona…, Kicsiny kis fényemmel világitani fogok…, Igen Isten jó…”

Az emberek előtt való növekedés feltétele a becsületesség. Aki becsületes, azt az ellensége is tisztelni fogja. Persze lehet más utat is választani, de akkor megszűnik az Isten előtt való növekedés, és az emberek előtt is csak rövidtávú, szalmalángszerű pünkösdi királyság jut. De megnőtt ez a gyerek! – mondjuk. De mitől? A műtáptól vagy a valódi értékektől? És ez nem gasztrológia.

Az emberek előtt való kedvesség feltétele a mosoly. Ó, nem a vigyor, hanem ami belülről fakad. Sokszor felbosszantanak a kis huncutok, de legyen a gyermek koszos! És tölts értékes időt vele! Isten áldjon meg egyre több magyar házat és templomot gyermekzajjal! Egyre jobban! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka