Alázatos konfirmáló és idényzáró IGEsziget Szigetlankán

Hollandiából jött haza konfirmálni egy ifjú a szigetlankai gyülekezetbe, vasárnap délelőtt tett bizonyságot hitéről. Vasárnap este pedig véget ért egy sokakat bátoritó sorozat az online térben: szünetel az IGEsziget.

Vasárnap délelőtt a Deák téren található református templomban az ifjak szolgálata után Rácz Ervin lelkipásztor, a Jézus példázatairól szóló sorozat 18. részeként, a farizeus és a vámszedő imádságáról szóló történet alapján hirdette Isten Igéjét. (Lk 18,9-14) Az önigazult farizeus imádsága elrettentő példa. Először is azért, mert imája szemtengely-ferdüléses, azaz másokhoz mérten akarja magát erényeivel tisztogatni Isten előtt. Nincs szüksége a megbocsátásra, önmagát igazolja, torzul. Végül pedig érződik, hogy semmilyen kapcsolata nincs azzal, akivel beszél, mert annak az Istennek akarja megmondani, hogy „hány óra”, aki mindent tud és mindenkit a legjobban ismer. Ezzel szemben a sokak által lebecsült vámszedő imája tele van alázattal, őszinte bűnbánattal, ezért jön ki a templomból megigazulva, felszabadulva, terhektől mentesen.

A nyári szünetben volt alkalma Szatmárnémetiben tartózkodni a családjával már évek óta Hollandiában elő Bíró Dávidnak. Amsterdam közelében él, de mégis fontosnak tartotta azt, hogy a gyökerénél tegyen vallást hitéről. Alázatosan, figyelve és sok mindent megértve egy hónapon át kapott képzést a konfirmációja előtt. A lelkipásztor a speciális konfirmációs istentiszteleten a 17. zsoltár szavaival buzdított: „Hozzád kiáltok, mert meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füledet, hallgasd meg beszédemet! Tégy csodát híveddel, mert te megszabadítod azokat, akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől. Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába.” (Zsolt 17, 6-8) Felhívta az alázatos konfirmáló figyelmét arra, hogy ő is Isten szemefénye, értékes és egyedi ember. A messzi távolban se feledkezzen meg erről, mint ahogy arról sem, hogy hova tartozik, hol vannak a gyökerei és mindig büszkén vállalja azt, hogy ő református magyar ember, mert ez Isten ajándéka a számára. Ugyanakkor felszólította arra is, hogy keressen magának ott is egy gyülekezetet, ahol fejlődni tud lelkiekben az Ige hallgatása által. Egyébként a „rendes” konfirmáció a gyülekezetben a presbitérium és a szülők közös megegyezésével szeptember 6-án lesz. Akkor nyolc fiatal fog bizonyságot tenni.

Lájvolt a pap! – 136 online igehirdetés után szünet

„Anya 8 óra! Lájvol a pap! – hívta fel pár hónapja édesanyja figyelmét egy gyermek arra, hogy a szokásos esti igehallgatás következik. Március 16 óta rendszeresen, az utóbbi hetekben hetente háromszor, de addig minden este 20 órától a Szatmárnémeti-Szigetlanka Facebook oldalán igehirdetést hallhattak a hívek.

A Filippi levél, Eszter könyve, János evangéliuma, Mózes második könyve igehirdetés-sorozatai után a Korinthusi első levél magyarázata is véget érte. Ennek már nem volt akkora nézettsége mind a keményebb hetekben, de így is mintegy ezren néztek bele minden bejelentkezésbe.

Pál apostol Korinthusbeliekhez írott első levele sok mindenre megtanította a hallgatókat. A pártoskodás, a magunk mások fölé emelése, a hencegés, a felsőbbrendűségi érzés ma is sokakat kisért. Az ismeret az, ami sokszor felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig az, ami épít. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell fejlődni, nem kell ismeretet gyarapítani, de mindig a szeretetből kell legyen a legtöbb az életünkben, mert anélkül rombolunk, ítélkezünk, lenézünk. Legyen sok ismeretünk, bölcsességünk, kegyelmi ajándékunk, de mindig szeretetből legyen a legtöbb – erre tanit a levél, aminek a végén az Isten Igéje a feltámadás fényében is megtanit élni.

A lélek ugyan talán kész lenne folytatni a sorozatot, de 136 igehirdetés után Rácz Ervin lelkipásztor egy kis pihenőt tart ebben, s majd, ha Isten is megsegíti, ősszel folytatódik az IGEsziget. A visszajelzések tele vannak hálával, sokan kaptak erőt ezen eszköz által, és ennek egy oka van: Isten Igéje hirdettetett.

Vándor

„Mert az ÚR felhője volt a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz volt rajta. Izráel egész háza látta ezt vándorlása egész idején.” (2Móz 40,38)

Az Exodus utolsó fejezetét olvassuk ezen a napon. Csodálatos események, mélységekkel és magasságokkal, csőddel és csodával jelemzik ezt a bibliai könyvet. Egy valami azonban végig állandó maradt: Isten jelenléte. A felhő és a tűz ennek a jelképe, valamint a szent sátor.

Kérdés: ma hol tapasztaljuk Isten jelenlétét, milyen módon van jelen közöttünk? Természetesen Isten jelen van mindenütt, mint ahogy Mózes korában sem volt bezárva a szent sátorba, de nem volt más olyan hely, amelyről azt mondhattuk volna, hogy Isten betölti azt, hogy Isten jelenlétét olyan intenzíven nyújtja ott, csak a szent sátor. Hasonlóan, Isten ma is jelen van mindenütt, de van egy olyan közösség, ahol mégis sokkal közvetlenebb módon ajándékozza magát az övéinek, és ez az istentisztelet és még konkrétabban Isten Igéjének a hirdetése, a Jézus által elrendelt sákramentumokkal való élés, és Isten népének erre adott, hittel teli válasza. Ezek Isten jelenlétének legegyértelműbb hordozói a számunkra. Hihetjük, várhatjuk, és imádkozhatunk érte, hogy amint az emberkéz által készített szent sátorra leereszkedett Isten dicsősége, és betöltötte azt, hasonlóan az ember által elkészített szó, az ember által kiöntött víz, az ember által sütött kenyér és készített bor is eszközévé lesz Isten jelenléte megnyilvánulásának. Ez az a csoda, amit újra és újra megélünk az istentiszteleten.

Isten népe vonul Kánaán felé. Csődöt csodás kegyelem vált. Felhő nappal, tűz éjjel. És ezt naponta átélik. Amint Mózes és Izrael zarándokoltak úgy, hogy Isten jelenléte közöttük volt, úgy mi is úton vagyunk – úton egy igaz, szép, és ragyogó világ felé. Egyszer hazaér a vándor. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Pataki Enikő

“A szatmári polgárok, tanárok és diákok nevében is elismerésem fejeztem ki Pataki Enikőnek, aki átvette Mile Lajos főkonzultól a Magyar Arany Érdemkeresztet, színvonalas pedagógusi és intézményvezetői munkájáért.” – olvassuk Kereskényi Gábor polgármester közösségi oldalán.

Köszönöm mindazoknak, akik érdemesnek tartottak erre a díjra bennünket, mert ez a díj a mienk, az iskola közösségéé! Köszönöm Kereskényi Gábor, hogy felhívtál annak idején, és megkértél, vállaljam el az iskola irányítását. Egykori diákként is kértél, akinek fontos volt és ma is az, mi történik vele. Nehéz időszak volt, de ma már visszatekintve elmondhatjuk: az egész szatmári oktatás új utakon indult el az iskola költözésével- és ez így van jól, mert a város magyar oktatása színesebb, gazdagabb lett ezáltal! Köszönöm a kollégáimnak, akikkel együtt megtanultuk: nincsenek akadályok, kihívások vannak! Köszönöm mindazoknak, diákoknak, szülőknek, egykori diákoknak, akik az elmúlt években együtt építettek velünk egy erős közösséget. Mindenekfelett pedig végtelenül hálás vagyok azért, hogy anyaországunk figyel ránk, értékel bennünket, munkánkat! A mai nap többször is eszembe jutott a “Haza a magasban” gondolata- ezért vagyunk erősek, és csakis így lehetünk azok! – fogalmazott Pataki Enikő.

A Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség nevében mi is gratulálunk gyülekezetünk tagjának, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatójának az elismerésért. Isten gazdag áldása kísérje életét!

Önt

“Ne csinálj magadnak öntött istenszobrokat!” (2Móz 34,17)

Nagyon könnyű megítélni más felekezetű testvéreinket a fenti Igével kapcsolatban, s közben kihúzni magunkat, hogy milyen ügyesek vagyunk, hogy mi ezt nem tesszük. Érdemes nagyon röviden átgondolni, mi is a bálványimádás.

Nem a szobrászművészet ellen szól tehát a mai Ige. A bálvány nemcsak az a szobor, kép, ami előtt leborulunk, nem az a személy vagy tárgy, akiről nyíltan istenként beszélünk és úgy is tiszteljük, hanem az, amiből az identitásunkat, a biztonságunkat, az önértékelésünket, és mindezekkel együtt a világszemléletünket nyerjük, és aminek alapján az életünket irányítjuk. Jézus azt mondja: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt. 6.21) Hol van a kincsed, hol van a szíved?

Veszélyes általunk készített ideológiák előtt is leborulni. Valaki a modern, haladó eszme elé borul le, valaki a konzervatív szemléletet tartja mindennél fontosabbnak. Valaki jobbra, valaki balra csúszik. Bálványimádás, mert ha nem Isten van mindenek felett az életünkben, elvétjük a lényeget.

Ne öntsünk bálványokat, inkább öntsük ki szívünket Isten előtt! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Atyám két kezedben – Szigetlankai konfirmandusok csapatösszerázója

Idén sem maradhatott el a szigetlankai konfirmandusok közös programja. Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy ez a csapatösszerázó felér a két éves felkészítő alkalmak összességével. Jobban megismerkedtek egymással, és ami még fontosabb, jobban megismerkedtek Istennel.

Csütörtökön és pénteken Nagytarnán, a szabadban, együtt kirándulva, kis csoportban, még inkább megértették az ifjak a gyülekezethez tartozás fontosságát, Istent pedig szerető Atyának ismerték meg. Az elveszett bárány, az elgurult drachma és a tékozló fiú példázata, története alapján megtanulhatták egy életre: fontosak, értékesek, egyediek ők az Isten számára, és ha találkoznak ezzel az isteni szeretettel, az vonzani fogja őket örök életen át. Bibliadráma előadása, bibliai történetek megtanulása és elmesése, valamint láthatatlan színház mélyítette az üzenetet.

Néhány presbiter ételt készített számukra, jó apukaként hívogatva a kátésokat a nagycsaládba, azaz a gyülekezetbe. Konfirmációjuk szeptember 6-án lesz.

Az ifjak a vasárnap délelőtti istentiszteleten bizonyságot is tettek, elénekelve: Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom. Biztonságot csak tőled kapok. Újjá így teremtesz, sebem ápolod. Boldogság, hogy itt van otthonom! Tarts meg két kezedben, őrizz meg, Uram! Oltalmadban rejtsd el sorsomat!…

Pap

„Ezt cselekedd velük, amikor felszenteled őket, hogy papjaim legyenek: Végy egy fiatal bikát és két hibátlan kost.” (2Móz 29,1)

Nehéz dolog elfogulatlanul írni a témában, de nem is akarok, mert én is lelkipásztor, pap vagyok. Sok kritika éri az egyház szolgáit, valamelyik jogos, valamely túlzás, de az tény, hogy messze nincsenek már a lelkészek úgy a figyelem középpontjába, mint régen, a celebség hála Istennek kikopott a hivatásból. A papok felszentelt emberek, mit jelent ez?

Semmiképpen sem jelenti azt, hogy nem szabad építő kritikát mondani szolgálatukról. Nekünk is vannak rossz napjaink, nem vagyunk tökéletesek, sőt hibákat is követünk el. Akinek elvárása az, hogy hibátlanok legyenek, elviselhetetlenül nagy terhet rak rájuk. Kegyelemre szorult emberek vagyunk mi is.

Felszentelt emberek, ami azt jelenti, Istennek elkülönített személyek vagyunk. A szolgálat nem időszakos cselekedetünk, nem hobbink. Erre valóban rámegy az életünk. Bőrünkön érezzük döntésünk következményeit. Nem csupán vasárnap egy órán keresztül vagyunk azok, hanem a nap 24, a hét 168 órájában.  A palástnak, a reverendának megvan a súlya is.

Nem emberektől függünk, hanem Isten felé vagyunk elkötelezettek. Nem a gyülekezet tart el, hanem Isten ad a gyülekezetnek, hogy eltarthasson. Nem az állam tart el, hanem Isten engedi meg az államnak a működést, amiből adhat az egyház felé is. Ezért nincs szükség a békepapság működésére, de a kommunikációra mindig. Muszáj erről ilyen egyenesen beszélni, mert nagyon sok rosszindulat övezi a témát, amit csak úgy tudunk feloldani, ha őszintén szólunk.

Végül: a papok az első sorban vannak, ezért a Sátán is tudja, ha megveri a pásztort, elszélednek a juhok. Mi erre az emberek reakciója? Becsmérlés, pletyka, feltételezések, következtetések, még mélyebbre taszítás? Ehelyett imádkozzunk ma a lelkipásztorokért! Szükségünk is van rá. Ha új lekészt akarsz, imádkozz a jelenlegi megújulásáért! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Szombat este a Titun

Csend, nyugalom, mélység, önmagunkba nézés, átértékelés… a pánikszavak helyett talán ezeket a pozitív értékeket lehet felsorolni az idei tavaszi hónapok kapcsán… S hova tűnt már az a csend?

Szeretek a kertvárosban lakni. Számomra, egykori lakónegyedi srác számára mindenképpen jó érzés itt élni, ráadásul templom árnyékában. Idén márciustól májusig a légy zümmögését is lehetett hallani a téren, de attól kezdve az fesztivál-hangulat alakult ki a Titun. (Szatmárnémeti, Titulescu, magyarul Deák tér) Ha valaki türelmes, megértő, érdeklődő a mai ifjakkal kapcsolatban, akkor az én vagyok. Azonban nem tudom, hogy melyik fájt jobban: az, amikor magyar fiatalokat hallottam trágárul beszélgetni, vagy románokat. Nem vigasztal az sem, hogy az utóbbiakat hallom sokkal többször. Azt már megtapasztaltam, hogy a hatóságoknak hiába szólok, mással vannak elfoglalva. Így olykor én kiabáltam ki, hogy fejezzék be a hangoskodást, vagy személyesen léptem fel és határozottan „megkértem őket”, hogy halkabban vigadjanak. Persze ez utólag átgondolva, nem volt életbiztositás, mert bár engem sem kell sokat keresgélni a térben, a sok lúd…, na szóval a többség dönt.

Elvetemült missziósként persze a legtöbbet azon évődtem, hogy bezzeg ezek egymás hegyén-hátán őrjönghetnek a parkban, de nekünk nem lehet megszerveznünk ifjúsági táborunkat.

Szervezetlenül lehet, szervezetten nem.

A szombat estének megvan a maga romantikája a lelkész számára, ezt Imre Lajos is „megénekelte” (Szombat esték a parókián címmel) Kialakult számomra is a magam rutinja. Kevés dolgot szeretek jobban a szolgálatomban, mint készülni, és kérni Istent, hogy mondja el, mit mondjak róla a gyülekezetnek.

Gőzölgő, megtelt kávésbögrével a kezemben csoszogtam át múlt szombat este, gyülekezeti házunk felé, beszélgetni Istennel. A koffein azért kellett, hogy halljam és értsem is meg, hogy mit mond, mert ennek a napnak programja megcsúsztatta terveimet, de a készülést semmi képpen sem akartam megspórolni.

Már kicsit odébb hallottam, nem lehetett nem hallani, hogy a templom tornya alatt egy igen nagy létszámú ifjú sereg túl jól érzi magát, és ennek hangot, mit hangot, hangorkánt is ad. Felment a cukor, pedig még bele se kortyoltam a kávémba, s gondoltam, hogy na, most szétcsapok közöttük… Persze a beszélgetés románul zajlott.

  • Mit kerestek itt? Miért ordibáltok? – förmedtem rájuk kérdően. Egy lány válaszolt mosollyal az arcán, és kedvesen. Ők éppen most ünnepelnek, mert néhányuknak sikerült a felvételi az egyetemre, a többiek pedig már egyetemisták Kolozsváron és Temesváron. Azt már láttam, hogy kikapni nem fogok, és nemcsak azért, mert egyetemisták voltak, hanem azért, mert nem tűntek agresszívnek.
  • Tudjátok, hol vagytok? Tudjátok, milyen templom tornya alatt hangoskodtok? – tettem fel a következő kérdést, de azt már nem kiguvadt szemekkel, de még kellőképpen hangosan. Meglepődtem a válaszon: nem.
  • Ez egy református templom. Tudjátok mi az? – A válasz megint jött, határozatlanul ugyan, de elhangzott: nem.
  • Voltatok már református templomban? – Nem! Ezt nem büszkén mondták, de őszintén.
  • Akkor gyertek be! – még én is meglepődtem az ötletemen, nemhogy ők. De már nem volt visszaút, nyílt is a templomajtó kb. harminc fiatal előtt, akik aligha gondolták, hogy aznap este még templomba fognak menni. Legfeljebb csak a templomig.

Felkapcsoltam a villanyt, jöttek be ki bátran, ki bátortalanul. Hangsúlyozom, hogy az átlagnál azért értelmesebb skacok és csajok voltak ezek. Tátott szájjal maradtak, ők még ilyet nem láttak: egyszerű és mégis szép… Leültek és kérdezgettek: Miért vannak ott azok a számok? (az énekeket jelzik, s már lapozták is az énekeskönyvet) Miért a szószék van középen? De szép orgona! Áradoztak, kérdeztek, én pedig válaszoltam, nem anyanyelvi szinten ugyan, de bátran. Értették.

Mondták, hogy hallottak ők már Lutherről meg Kálvinról, de még nem voltak református templomban. Jött is a megdöbbentő kérdés tőlük:

  • Önök ugyanabban az Istenben hisznek, mint mi? – itt azért higgadt tudtam maradni. Természetesen igen! – válaszoltam, és szóltam a Szentháromság egy Istenről, és Jézus egyszeri, megismételhetetlen váltságmunkájáról.
  • Ön szerint az egyháznak bele kell keverednie a politikába? – Ha a hajó megy a vízre, úgy rendben van, de ha a víz van a hajóban, az katasztrófához vezet. S értették a képes beszédet, s jött is a panaszáradat, hogy pravoszláv egyházukban bizony fuldokolnak a vízben.

Meg is csömöltek az egyházi élettől, semmi értelmét nem látják. Az egyik srác elmondta, hogy a monostorokban szokott találkozni hiteles emberekkel, s oda szeret is zarándokolni, de a templomba ő bizony nem megy a farizeusi magatartások miatt. Megnyugtattam, hogy ez nemcsak az ő egyházukra jellemző.

Sok más kérdésről is szó esett, eltelt az idő, a református templom padjaiban nem rendetlenkedők ültek, hanem bárányok, s hogy eltalálta őket az Ige, vagy engedték-e magukat megtalálni a pásztortól, az majd kiderül…

Éjfél után, a gyülekezeti házunkba vonultam, előtte elbocsátottam az ifjakat, akik meghatottan, megelégedetten, mosollyal az arcukon távoztak a templomból.

Persze, még sokáig a hatása alatt voltam a történteknek. A románok felé történő misszióról nem is akarok szólni, de elgondolkodtam azon: vajon, miként történhet meg az, hogy a város 18%-a református és ezek azt sem tudják, hogy eszik azt. Ki a hibás ezért? A neveltetésük? Azért az kitűnt, hogy az ősök nem feltétlen örülnének annak, hogy ők ide bejöttek. De a mi felelősségünket is ide hoznám.

Fel tudtak nőni ezek az ifjak úgy, hogy egy református reflektorfénybe sem néztek bele?

Azaz még nem világított, nem sózott a környezetükben egyetlen egy református sem? Óriási a baj!

A remény a reménytelenségben viszont az, hogy találkoztam egy pozitív hozatával annak, hogy a mai fiatalok nem örökítik át kritikálatlanul az eleiktől kapott értékrendeket. Azaz, lehet, hogy ezek úgy voltak nevelve, hogy velünk magyarokkal vigyázni kell, de ők hála Istennek, erre magasról tesznek. Indulhat a kommunikáció. Lehet, hogy kaptak egy tömjénes, homályos, füstszagú vallásos neveltetést, de nem tudnak vele mit kezdeni, kell nekik az értelem is. És rácsodálkoztak arra, hogy ezt itt megtalálták.

Fülembe, sőt a szívembe ivódott az egyik fiatal búcsúmondata: „Multumim experienta, care n-o sa uitam niciodata” – Köszönjük az élményt, melyet soha el nem felejtünk.

Most aztán tényleg elcsúszott a készülődés a vasárnap délelőtti prédikációra. A kávé kihűlt, de nem baj. A talentumok példázat jön. A gazda egyik szolgának ötöt, másiknak kettőt, harmadiknak egyet adott… S hálát adtam Istennek, hogy kockáztattam, és nem rejtettem a föld alá a talentumot.

Rácz Ervin