Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség

Ha azt mondom 3,16, akkor legtöbben a bibliaolvasók közül arra gondolnak, hogy „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Max Lucado szerint ezért ezek a remény számai. Nem vitatkozom vele, de van egy másik számkombináció is, amit reményt gyújt: 8,28. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róma 8,28a) Tudom, hogy van folytatása is a versnek, de a legtöbbekben ez így rögzült. Nem baj ez, a lényeg, hogy megtapasztaljuk valóságát.

John Stott szerint ez az Ige olyan, mint egy párna, amin megnyugszik fáradt fejünk. Magyarázni ezt az Igét azért nehéz, mert az érti igazán, aki már megélte. Azonban jó megtanulni, hogy amikor megtörténik velünk, tudjunk mégjobban örülni, rádöbbenni újra és újra. Ha el kellene magyaráznom, hogy milyen a méz íze, lehet, hogy bajban lennék. Inkább azt mondanám, kóstolják meg! Ilyen az az Ige. Egy ilyen megtapasztalás eredménye Az Úr csodásan működik (458) kezdetű énekünk. „Sorsod sötétlő árnya közt, szent arca rejtezik.” Hány embert láttam már könnyesen énekelni ezt, mert tapasztalat volt mögötte.

Tudom!

Isten ígéretei biztosak. A krisztuskövetés soha nem hiszékenység, naivitás, hanem biztonság. Mire nem képes Isten? – tehetnénk-e egyáltalán fel ilyen kérdést? Ha igen, akkor azt mondanám, hogy nem képes hazudni. Ő nem hazudik és, aki Őt egyre inkább megismeri, ezt tudja. Biztosra. Istenképében csalódik az ember, de az egy igaz Istenben nem. Rengeteg olyan történetet hallottam már, hogy később értették meg azt, hogy Isten mit miért engedett meg az életében, de akkor ott a mélységben azért nem lázongott, mert tudta, Isten vele van, és annak a helyzetnek célja van. John Bunyan azért került börtönbe, mert hirdetni merte szülőfalujától távolt az Igét, pedig törvény volt ezellen. Ez az aktív, örökmozgó ember azonban csak úgy tudott lenyugodni, hogyha lezárják, és ott a börtönben megírta a Zarándok útját, melynek elolvasása évszázadok óta sok ember lelki életére jó hatással volt. Börtönlelkészként pár éve én is hallottam már olyan bizonyságtételt odabenn, amelyen elmondták, hogy hálát adnak Istennek, hogy bekerültek a börtönben, mert ott ismerték meg Őt, és ott tértek meg. Kórházban járó testvérek többen is elmondták, hogy odabenn döbbentek rá arra, hogy azért kellett bekerüljenek, hogy másokat, a mellettük lévő betegágyon vigasztalják. A tudás tehát a tapasztalással erősödik és jele van, mégpedig az öröm. A 126. zsoltárban ezt írja a szentíró: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön.”  Kívánom a kedves olvasónak, hogy életében többször is tapasztalja meg ezt az érzést! Figyelem, mások nem mindig örülnek, ha sorsod jobbra fordul, de te bátran örülj akkor is neki! Önfeledten! Ne legyen emiatt lelkiismeretfurdalásod!

Javára szolgál. Dolgozik. De ki dolgozik?

Nem magától válik jóvá minden. Isten dolgozza át jóvá. Ez nem csupán a jing-jang törvényszerűsége. (Minden rosszban van valami jó, és minden rosszban van valami rossz.) Ez sokkal több ennél. A rosszból lesz jó. A betegség rossz? Természetesen az. A mélység érzése rossz? Egyértelműen az. De ugyanaz a tragikus esemény két különböző személyben teljesen más-más hatást válthat ki. Az egyiket elkedvetleníti, elkeseríti, lehúzza, a másikat csiszolja, de fölemeli. Attól függ az eredmény, hogy melyiknek milyen a hozzáállása ahhoz a szenvedéshez. A legeklatánsabb példa erre: három kereszt állt egyszer a Golgotán. Ugyanaz történt mind a három emberrel: keresztre feszítették őket. De három különböző hatást gyakorolt rájuk. Az egyik panaszkodott, szitkozódott. A másik ember bűnbánatra jutott s ezáltal meglátta a Mennyország megnyíló kapuját maga előtt. A harmadik ezzel a kereszttel megváltotta az emberiséget. Jézus keresztre feszítése előtt többször is elmonda: az emberfiát „átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik…” – ezt még olvasni is ijesztő. De ezzel fejezi be: „harmadik napon feltámad.” Halleluja! A legigazságtalanabb történésből a legcsodálatosabbat hozza elő.  Ezt teheti a mi életünkkel is, ha kézbeveszi.

Egyszer egy vadász járt egy vendéglőben, s miközben kézzel-lábbal magyarázott a kollegáknak, kiütötte a levest a pincért kezéből. Csúnya barna folt keletkezett a falon. A vendéglő tulajdonosa szomorúan konstatálta, újra kell meszelni a falat. De a vadász ekkor vett egy ecsetet valamint festéket, és egy csodálatos agancskoronás szarvast hozott ki a foltból. Kérd, hogy a nagy festő vegye kezelésbe életedet, és alkosson abból a helyzetből csodát. Hidd el, képes rá! Engedd, kérdd!

Szeresd!

Nem apróbetűs rész. Igencsak a mondat elején van. Kondíciója, feltétele is vannak mindennek. Akik Istent szeretik! Hát ez egyszerű! – mondhatnák sokan. Tényleg szereted? Őt vagy az ajándékait? A fiatalságot, az egészséget, a javakat…, amit Ő ad kétségtelenül, vagy Őt magát ezek nélkül is? Vizsgáljuk meg! Tudsz szeretni valakit anélkül, hogy ismerd? Hozzámentél vagy elvetted feleségül, még mielőtt igazán megismerted volna, tehát valamennyire szeretted. Aztán lakva vele meglepődtél sokmindenen. Ha ezután is szereted, akkor szereted igazán. Szereted ezért megakarod őt ismerni, és mivel ismered ezért mégjobban szereted. Nemcsak megszokásból. Miért működne ez másképp Istennel? Istent sem ismered még igazán, mert az egy örök élet míg megismered, de olyan nincs, hogy ne is akard egyre jobban és jobban megismerni. Mert ha nem akarod Őt megismerni, akkor nem szereted. Ha pedig megismered, látod a munkáját, egyre inkább megszereted Őt. A látható mércéje annak, hogy szereted Őt az, ahogyan az embereket szereted. Nem mondhatod, hogy szereted, akit nem látsz, ha akit látsz, nem szereted.

Javunk.

Egyszer egy politikus kampánybeszédében elragadtatva magát ez találta mondani: Én a javatokat akarom, sőt a javaitokat! No, de mi a mi javunk? Nagyobb ház? Több pénz? Jobb autó? Több autó? Nem irigységből mondom, de ez nem feltétlenül válik javunkra. Kívánok minden olvasónak ilyen javakat is, de nagyon hamar rájövünk, lelkünk ürességéből érezzük, hogy ez nem elég. Hogyan válik akkor javunkra a minden? Úgy, hogy végén a mennybe megyünk? Ez igazán javunk, de nemcsak ezzel biztat ez az Ige. A javunk az, hogy egyre inkább hasonlíthatunk Krisztusra. És ez leginkább próbák által lehetséges. Hogyan leszel pl. olyan türelmes mint Krisztus? Úgy, hogy egy csomó türelmet próbáló embert ad eléd az élet, és ha velük megedzetted a türelmedet, azután győztesen jöttél ki belőle, lám, jobban fogsz hasonlítani Uradra.

Válassz!

Ez az Ige egy axióma: „Akik Isten szeretik, minden javukra szolgál.” A mondat hitelességét megerősítve, érdemes megnézni az ellentétét is: Akik nem szeretik Isten, minden ellenük dolgozik. Még a jó is. A luxus is. Nem tudnak örülni a jónak, nem hálásak, elégedetlenek, harácsolnak, zúgolódnak, még több kell. Nem azt látják, amilyük van, hanem azt, hogy milyük hiányzik. Ez torzítja és elkeseríti őket. Te melyiket választod, az Igét, vagy az ellentétpárját?

Egyszer egy király levelet írt a börtönbe. Egy édesanya kérte meg arra, hogy gyakoroljon kegyelmet fia felé, aki halálra volt ítélve. A király levele rövid volt a fiúval kapcsolatosan: MEGBOCSÁTANI NEM LEHET KIVÉGEZNI. A börtönőrök kétségbeesetten rohangáltak fel-alá. Nem értették a levelet, mert nem volt benne vessző. Megbocsátani, nem lehet kivégezni! – ez lett volna a felmentő levél. Megbocsátani nem lehet, kivégezni! – ez pedig a halálos ítélet. Nah, most mi legyen? A börtönőrök parancsnoka hosszas gondolkodás után bedobta a levelet az elitéltnek, döntse el ő, hogy hova teszi a vesszőt.

Te hova teszed a vesszőt? Nem szereted Istent és nem is akarod megismerni? Lehet így is, aztán majd ne csodálkozz az eredményen. Vagy szereted? Igen, sokszor elbuksz, sok rossz történik veled, de minden a javadra válhat, mert egyre jobban hasonlítasz rá és a legnagyobb jó ezután vár rád. De ez ott a mélyben is vigasztal. Szóval, te döntesz! Szereted? Ámen.

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Küldöttként, missziósként sokszor eszembe jutott az Ige: „…a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8,19) Valóban így van ez? Szolgálatom elején már kérdésem volt, hogy vágyakoznak-e az emberek az istenfiak megjelenésére? Lendületesen elmondott prédikációimra a reakciók nem mindig figyelmes tekintetek, hanem bizony vannak blazírt, unott szemek, ásítás, órára tekintések türelmetlenül. A teremtett világ jobban várja az istentisztelet végét, mint az istenfiak megjelenését. Családlátogatás során volt már olyan, hogy rámcsapták az ajtót. Mi tehát a gond? Vagy én nem vagyok Isten gyermeke, vagy ők nem várják sóvárogva az istenfiakat?

A sóvárgás, a vágyakozás, a szenvedés, a sóhaj igencsak böjti fogalomkombináció, amin érdemes főleg ebben az időszakban elgondolkodni. Az élet titka az, hogy soha ne felejts el levegőt venni. Én azonban néha elfelejtek. Komolyan! Elgondolkodom mélyen valamin, és egyszercsak a mellettem levő azt hallja, hogy hirtelen mélyről sóhajtok egyet. Hála Istennek a levegőért! Mi okozza a lelkünk sóhajtásait? Az élet értelmének az elvesztése vagy nem megtalálása. Nekrológok hallgatása, vagy leírása közben jut eszembe, hogy az élet valóban csak ennyi: felnövekedek, megházasodom, gyermeket nevelek, dolgozom, megöregszem és elköltözök? A napjaim egymásutánja arról szól: eszek, hogy legyen erőm dolgozni, és dolgozok, hogy legyen mit enni? Amikor márcsak rutinból élem az életem, olyan üresség tátong ott legbelül, hogy érezhető a hiány. Erre még rájön az élet fájdalma is. A veszteség elkerülhetetlen az ember életében: betegség, bizalom elvesztése, csalódás a barátokban, gyász, elbocsátás munkahelyről, álmaink szertefoszlása, elutasítás… Sóhaj, sóvárgás! Az egész teremtett világ egy nagy sóhaj! Elég bekapcsolni a tévét és megnézni az esti híradót. A híradó sóhaj(ó). Random (véletlenszerűen) bármelyik adást megnézzük, van benne, kell legyen benne: vihar, tűzvész, árvíz, vulkánkitörés, földrengés, családi tragédia, gyilkosság, pletyka vagy valamilyen katasztrófa, ami megijeszt. A világ sóvárog!

A keresztyén ember életében azonban mindez átértékelődhet. A szenvedés lehet valami újnak a kezdete. Ez a böjt lehetősége, de kell hozzá a hit szemüvege, hogy mindezt másképpen lássuk. Nagy élmény volt számomra, amikor a moziban a 3d-s szemüveget felvettem, sokkal élvezhetőbb volt a film, mint nélküle. Ennél sokkal hatásosabb, ha az üdvtörténeten keresztül nézni az életünket: Isten teremtette meg ezt a világot, benne az embert értelemmel, céllal és feladattal. A bűn beleköpött a levesbe. De van megoldás! Isten az Ő Fiát küldte el azért, hogy a bűn falát lerombolja, és az örök élet fényében élhessük le életünket. A böjti időszakban és utána Jézus Krisztus szenvedésének és azt követően feltámadásának a története kerül fókuszba a keresztyén világ életében, ilyenkor mégjobban. Ha ezt nem egy tőlünk kívülálló eseményként látjuk, akkor láthatjuk életünk értelmét. A sóvárgás olyan várakozás, ami előrehajolást, figyelmet igényel, koncentrációt. Fordítható vajúdásnak is. A vajúdás azonban nem cél nélküli fájdalom. Mi férfiak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen fájdalom ez, de mindenképpen nagy segítség az, hogy van célja ennek a fájdalomnak, a születés, az új élet lehetősége. Ehhez a Lélek zálogát kapjuk biztosítékként. Isten Lelke olyan zsengét éltet meg velünk, melyen keresztül a Mennyország előizét kaphatjuk meg. Látom ezt azokon az embereken, akik dicsőítik Istent. Leírhatatlan mennyei öröm. Olyan jó ezt látni és érezni is! Sokat segít. Olyan ez, mint egy filmelőzetes, mint egy kóstoló. Tudjuk, hogy ez nem az egész, de egy-egy részlete már az enyém lehet a szenvedés közepette is. „Üdvösségünk reménységre szól!”  (Róma 8,24a) Mi is érezzük sokszor, hogy nehéz, Ézsaiással együtt mondunk ehhez hasonlót: „Terhesek voltunk, vajúdtunk, de csak szelet szültünk: nem szereztünk szabadulást az országnak, és nem jöttek emberek a világra.” (Ézs 26,18) Nos, ilyenkor segít a Lélek erőtlenségünkön.

Vannak istenfiak! Vannak, akik ezzel a szemüveggel élnek, és a Lélek vezérli őket. (Róma 8,14) Isten reprezentánsaiként élhetnek a földön: ügynökök egy jó úgy érdekében, képviselők Istent képviselve. Micsoda feladat! Többen megosztották a közösségi médiában azt a gondolatot, hogy a böjtben mindent lehet enni, csak egymást nem. Ez ennél is több! Egymásból nemhogy letörni nem szabad egy darabot sem, hanem az a feladatunk, hogy hozzáadjuk, tápláljunk másokat, lelki jóval.

Mit csinálnak ezek az istenfiak? Szenvednek ők is. Az emberi sors részesei ők is. Betegek, gyászolnak, szenvednek. Sőt bizonyos értelemben még jobban is szenvednek, mint a világ fiai, mert bennük él az empátia, sírnak a sírókkal, nem érzéketlenek. Ráadásul sok helyen még ma is, üldözik őket a hitük miatt. De túllátnak ezeken, tudják, hogy ennek nem akármilyen vége lesz, felfoghatatlan öröm vár rájuk és ennek egy részét még ezen szenvedések közepette is érzik. Másik világ állampolgáraiként élnek itt. Tudnak úgy gondolkodni, hogy még a halál is nyereség Krisztusban, ha pedig e földi életben élnek, az másoknak is jó. Nem félnek, vagy nem félnek úgy a haláltól, ezért egy csomó energia felszabadul az életre. Tehát: szenvednek, de nem törődnek ebbe bele, nem ők maguk oldják meg ezt a kérdést, de elfogadják a Szabaditó szabadítását, megváltását és tudnak mások áldásává válni.

Várják az emberek az istenfiak megjelenését? Várják, csak még sokan nem tudják. Szükségük van, szükségünk Jézusra! Mindenkinek szüksége van rá! Nekünk missziósoknak, küldötteknek az a feladatuk, hogy ráébresszünk erre. Nem árnyalni, szépen körbeírni, utalgatni kell, hanem konkrétan, egyenesen, érthetően erről beszélni. És ami mégfontosabb, úgy élni hitelesen, hogy kérdezzenek, érdeklődjenek: Honnan van erőd? Hogyan tudtál ilyen szituációban is ilyen nyugodt maradni? Hogyan bírtad ki, hogy ne üss vissza? Hogy tudsz most is mosolyogni? Honnan van békességed? Istentől! Gyere, megmutatom! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka