Komfortzóna

“… minden népben kedves előtte, aki őt féli, és igazságot cselekszik.” (ApCsel 10,35)

Péter beszükült látásmódját Isten új perspektívára helyezi. Kornéliusz és a pogányok felé irányítja tekintetét és rájön, nemhogy csak ők is emberek, de kedvesek Isten előtt, mert Őt félik és az igazságot cselekszik.

Gyermekkorunkban érthető módon azt mondták a szüleink, vigyázzunk az idegenekkel. Nem szeretetlenségből mondták ezt, hanem féltésből. Féltettek bennünket attól, hogyha kitárjuk illetéktelenek előtt szívünket, akkor bajunk lesz belőle. Rossz tapasztalataink vannak az idegenekkel, más felekezetűekkel, más nemzetiségűekkel szemben. Vagy lehet nincsenek is tapasztalataink, de azt mondták nekünk, hogy vigyázni kell velük, mert akik mondták, nekik voltak rossz tapasztalataik.

Legyek egy kicsit konkrétabb! A magyar gyerekeket azzal a mondattal tartják kordában: vigyázz, mert ha nem leszel jó, odaadlak a cigány bácsinak. Pár éve egy cigány barátom meg elmesélte, hogy az ő gyerekkorában neki meg azt mondták: vigyázz, mert odaadlak a gádzsóknak. Ugyancsak óvó figyelmeztetéseket hallottam ifjúkoromban a románokkal kapcsolatosan. Nemrég beszéltem egy román ismerősömmel, aki meg azt mondta, hogy őt meg úgy nevelték, hogy a magyarokkal kell vigyázni, mert ők gonoszak.

Péter rájött: Krisztusinak lenni azt is jelenti, hogy felnővök és nyitok, kilépek a komfortzónámból. Nem azért, hogy elhagyjam addig szerzett értékeimet, hanem éppen azért, hogy próbára tegyem. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Szigetlankai hohohorgászok Szamosdarán

Két évvel ezelőtt döntöttek úgy a szigetankai presbiterek, hogy azokban az években, amikor nem esik egy időpontra a nyugati és a pravoszláv húsvét, utóbb említett ünnep hétfőjén közös horgászattal színesítik az egyházközség programját.

Tavaly sajnos nem adódott erre lehetőség, de idén igen, ezért hétfőn korareggel útnak is indultak a tapasztalt és kezdő horgászok, hogy együtt töltsenek el egy napot a tó, de főként egymás mellett. Nem a halfogáson volt tehát a hangsúly, bár az is megtörtént, a felnőttek és a gyerekek jól érezték magukat.

A zsákmánnyal a parókia udvarhoz értek, ahol el is készült a finom étel. Már nincs belőle. Ugyan nem maradt 12 telekosárral, de az élmény maradandó.

Bennóni vagy Benjámin? Fájdalomból vagy győzelemből? – Anyák napja Szigetlankán

Anyák napját ünnepeltek a szigetlankai református templomban. Nem volt ez mindenki számára könnyű, de megtörtént, amit meg és át kellett élni.

Vasárnap a délelőtti istentiszteleten az anyák napi szolgálatcsomag nyitotta meg az alkalmat. A gyerekek verset mondtak az édesanyáknak, nagymamáknak, sőt megemlékeztek az „idvezült lelkek társaságában” azokról az anyákról is, aki testben már nem lehettek jelen. A Lanka duó két éneke fogta közre a gyermeknek szánt igei üzenetet: „akartok-e a győztes Jézushoz tartozni?!” Ezt követően gyermekfoglalkozásra vonultak át az Emmaus gyülekezeti házba.

Rácz Ervin lelkipásztor anyák napján talán szokatlan igei üzenetet adott át a gyülekezetnek, Ráhel szülés következtében való haláláról beszélt: „A nehéz szülés közben ezt mondta neki a bába: Ne félj, mert most is fiad lett! Amikor már-már elszállt belőle a lélek, mert haldoklott, Benóninak nevezte el a fiát. Az apja viszont Benjáminnak nevezte el.” (1Móz 35,17-18) Jákób furcsa életútjának rövid leírása után a lelkipásztor a különös névadásvita felé terelte a figyelmet. A haldokló Ráhel Bennóninak, azaz fájdalom fiának nevezné el a fiút, Jákób korrigál Benjáminná, azaz jobb kéz fiává. Nem jó, ha döntéseinket a fájdalom, az aggodalom vezérli. Bár a szenvedés formál, nem jó ezzel megpecsételni egy másik ember életét. Jákób a jobbkézből, a sikerből, a győzelemből indul ki. Mert ő az Isten oldalán sikeresen harcoló. Nekünk, újszövetségi népnek van kire nézzünk, mint győztesre, Jézusra, aki legyőzte a halált. A mi életünk eredhet attól, aki Istennek jobbján ül.

“Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) – mondja Jézus. Sok szenvedés árnyékolja be életünket, de mindezeket a nehéz perceket a feltámadás után ugyanúgy el fogjuk felejteni, mint a gyermekét kezében tartó nő a vajúdást. Ebből a fényből jusson rugónak földi életünkre is! Ezért legyen imánk az ének részlete: „Engedd meg, hogy mindig itt maradjak lábaid előtt, Hogy nézhesselek Téged, és nyerjek új erőt.” Hát nyerjünk erőt!

Sic transit gloria mundi

Múló és maradandó értékekről sokat beszélünk. Ragaszkodnunk kell a maradandóhoz, a múlandótól pedig tartózkodjunk! Amikor konkretizálódik előttünk ez az alapigazság, akkor felszisszenünk, olykor még meg is ijedünk attól, ahogy elmúlik e világ dicsősége.

Nem kárörvendés, nem is a szenzációhajhászás vezetett ahhoz, hogy leírjam e soraimat, és nem is azért fényképeztem akkor, amikor a parókia szomszédságában levő épületet ledózerolták. Önmagában tragédia az, amikor egy ember élete a munkáját látjuk szertefoszlani és van bennem sajnálkozás, de tanulsággal bír, a téma előttem hever: hol van a szívünk?

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Mt 6,19-21)

Amikor közel négy évvel ezelőtt a Deák térre költöztem, többen huncut mosollyal az arcuk sarkában megjegyezték: aztán nehogy a szomszédba tévedjek! Afrodité vagy Asera istennő temploma emelkedett ki és működött az éj leple alatt. Soha nem ellenőriztem, a jelek utaltak erre, és róla szóló hírek fele is, ha igaz volt, az borzasztó. Nos, most ez az épület semmisült meg.

Hét évvel ezelőtt még azon aggódtunk, hogy a szigetlankai református templom fog szétesni, és hála volt a szívünkben, amikor sikerült felújítani, megszilárdítani. És azért is köszönettel tartozom az Úrnak, hogy szép számban érkezik a gyülekezet vasárnaponként az egy igaz Isten hajlákába. Még a pandémia idején is.

Ugyanakkor meg folyamatosan jönnek a hírek nyugatról, hogy éppen a keresztyén templomokat rombolják le. Nyilván azért, mert nem használják őket, nincs közösség, aki felújítsa.

No, de mi ebben a tanulság? Kérdések formájában fogalmazom meg, a választ pedig az olvasóra bízom:

  1. Van-e hála a szívünkben azért, mert nálunk nem lerombolják a templomokat, hanem néhol építik is, de legalábbis gondozzák, felújítják?
  2. Elgondolkodtuk mi azon, és hálásak vagyunk Istennek azért, hogy ebben az országban a tavaly tavaszi karanténidőszakot kivéve, lehetett jönni templomba, a járványügyi szabályokat betartva? Addig míg, tőlünk nyugatra szinte mindenhol, még most is félnek kinyitni az Isten hajlákát?
  3. Tudom, hogy sokan morgolódnak egy-egy templomépítés láttán, és nem mondom, hogy nem jogos egy-két állitás. Az ürességnek templomokat tényleg kár építeni. No, de ki a hibás azért, hogy üresek? Ki zavarta el belőlük a Szentlelket? Semper reformari.
  4. Tudom azt is, ha nyugatra nézünk, fáj a szemünk. A jó példát jó átvenni onnan is, a civilizált viselkedés, példamutató élet akár onnan is átvehető. De tényleg ez a járható út, hogy ami az életet adja, azt vágjuk ki, mint a fát magunk alól?
  5. Pénz, valuta, épület, ház, ingatlan… kívánom, hogy minél több legyen! De azt kérdezem, hol a szíved? Ha ott, akkor csak rossz hírem van. Minden ház falára ki lehetnek írni: Itt hagyLAK.
  6. Templom, imaház, gyülekezeti ház… Isten dicsőségére működik? Istenre mutató örök értékeket közöl? Vagy csak úgy van önmagának?
  7. Olyan időszak következik, sőt már azt a korszakot éljük, amikor az emberek olyan kérdéseket fogalmaznak meg, amire csak Isten tud választ adni. Eljövünk megkérdezni az Urat az Ő házába?
  8. És még egyszer kérdezem, hálásak vagyunk azért, hogy nekünk van hova jönni?
  9. Gyülekezet! Kétségbeesett emberek fognak utat keresni templomainkban. Funkcionálunk-e úgy, mint egy befogadó, szerető közösség? Vagy hagyjuk őket éhesen, csalódottan elmenni?
  10. Isten temploma első sorban te vagy. Kész vagy úgy megnyitni sarkig szíved ajtaját, hogy te ne legyél az enyészet, a rombolása martaléka, hanem az örök élet ajándéka legyen a tiéd?

Így múlik el a világ dicsősége. De neked nem kell elmúlnod.

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Az élet túl rövid ahhoz, hogy…

Április utolsó vasárnapján szinte tele templomban hallhattak bizonyságtételt, igehirdetést a szigetlankaiak. Ebben az évben második alkalommal keresztelőnek is együtt örülhettek.

Igehirdetés előtt a két héttel ezelőtt kezdődő, lassan szokássá váló gyermekistentiszteletre is sor került, azaz az igehirdetés rövidített üzenete is elhangzott, majd a gyerekek az Emmaus Gyülekezeti Házba vonultak foglalkozásra.

Szintén még az igehirdetés előtt Vaida Zsanett az egyházközség és az egyházmegye ifjúsági vezetője bizonyságtételében számolt be a gyülekezet előtt a KRISZ munkatársképző tanfolyamáról, melyen örömmel vett részt, és amely által feltöltődött lelkiekben.

Rácz Ervin lelkipásztor a 39. zsoltár alapján három üzenetet helyezett a jelenlevők szívére: az élet túl rövid ahhoz, hogy ne nevessünk, hogy ne szeressünk és, hogy egy pillanatot is Isten nélkül éljünk. A szIGEt ifjúsági együttes, felvezetve a prédikációt és arra válaszolva is elénekelte: Isten jó hozzánk!

Az istentisztelet végén a keresztség sákramentumában részesült Vincze Dominik. Növekedjen testben és lélekben, Isten és emberek előtt való kedvességben.

Ellenfény

„A nagytanácsban ülők pedig mindnyájan rátekintettek, és arcát olyannak látták, mint egy angyalét.” (ApCsel 6,15)

Jézus és tanítványai annyira elütöttek attól a világtól, amelyikben mozogtak, hogy ez magában gyűlölködést keltett.

Valamelyik magyarországi kisvárosban, pár évtizede, élt egy kedves fiatal tanár. Lassan közismertté vált, mert szelíd, kedves, jó természete volt, és mégis sokan haragudtak rá. Egyszer arról tanácskoztak a felnőttek, hogy miért haragszanak sokan erre az emberre, mikor olyan kedves ember? Valaki a következőt mondta, ez maradt meg az emlékezetemben: azért haragszanak rá, mert világít a feje, és ahova bedugja, ott kiderül, hogy sötét van. És ez így igaz. Hiába kedves, előzékeny, segítőkész, nem tehet róla, hogy világít a feje. A világban meg sötét van. És ha valahova bedugja, akkor kiderül: eddig itt sötét volt.

Állítólag vannak olyan munkahelyek, ahol a munkát csak úgy lehet végezni, ha csalunk, lopunk, hazudunk írásban is. Valaki erre nem képes és attól kezdve, hogy új élete van, mert elkezdi azt a munkát becsületesen csinálni. Ez azonnal feltűnik, hogy mindenki amúgy csinálja, ő egyedül emígy. Ezért kiutálják maguk közül.

Egyszer egy dologról, mondjuk egy szent ügyről megállapították, hogy lehetetlen elvégezni. Aztán jött valaki, aki erről a megállapodásról nem tudott, és megcsinálta. Nagyon tudták gyűlölni őt ezért.

A nagytanácsban ülők ránéztek István arcára, megvakította, majd később felborzoltak idegeiket ez az angyali fény. Krisztus fénye értünk van, de ha szembefordulunk vele, akkor ellenünk. Ámen.

Rácz Ervin,

Szigetlanka

Like

“Péter és János pedig így válaszolt nekik: Vajon igaz dolog-e Isten előtt rátok hallgatnunk inkább, mint Istenre? Ítéljétek meg!” (ApCsel 4,19)

Kire hallgatunk? A falu szájára, a Facebook vagy Instagram… közönségére, vagy az Istenre?

Kompakt közösségekben sokan kényesen odafigyelnek az emberek véleményére. Nyilván van jótékony hatása annak, ha egy közösség odafigyel ránk, de a rosszindulatú véleménynyilvánítás sokszor visszahúzta, megkeserítette az embereket. Én úgy gondolom, hogy az individualista világnézet kialakulásában bőségesen szerepet játszott a rosszul megélt, mások életébe beleromboló közösségi létforma. Ne csodálkozzunk azon, ha emberek azt mondják, hogy ez a közösség nekem nem kell, azt csinálok, amik én akarok… Az ember inkább begubózik, mint a tanítványok, legfőképpen Tamás apostol, a feltámadás üzenetének megélése és elfogadása előtt. A rosszból a mégrosszabba menekül. Hagyjon mindenki békén!

A nagytanács ma a korszellem és a divat. A likekolók, a tetszikelők határozzák meg a kedvünket. Komoly kedélyromboló hatása van annak, ha az emberek nem nyilvánítják nekünk ki tetszésüket. És nem is érezzünk, hogy nem vagyunk szabadok. Mások véleményének fogjaiként élünk.

Ezzel szemben Pétert és Jánost magasról nem érdekli, mit szólnak ahhoz a nagytanács tagjai, hogy Krisztus általuk meggyógyított egy sántát és hogy Isten öröme bennük lakik. Kijózanító kérdésük van: kire hallgassunk? Rátok vagy Istenre? Ezzel bosszantó tükröt is állít eléjük, Isten véleménye a másik oldalon van.

Nem megoldás tehát az azt csinálok, amit én akarok, mert az a kétségbeejtő káoszba vezet. A megoldás ez: Uram, legyen meg a te akaratod az én életedben és engedd nekem is felfedeznem azt, hadd csatlakozzak én is tervedhez! Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka