„Az életemet adom érted!” (Jn 13,37)
Nagy szavak ezek egy Pétertől. Mi tudjuk, hogy mi történik ezután: a szavak betöltetlenek maradnak. Jézusnak kellett életét adnia Péterért, hogy Péter oda tudja adni életét Jézusért.
Nagy fogadkozások emberi kapcsolatainkban is megvannak. (Életem…) Akár a mai napon is hallhatnak ilyeneket kedves nőtestvéreink, akiknek ezúton is boldog nőnapot kívánok! Nem akarok én védeni senkit, de a fogadkozásaink a kimondás pillanatában őszinték. Komolyan gondoljuk, csak legtöbbször a kivitelezésbe csúszik hiba.
Kimondjuk, hogy „életem”, de nem ismerjük a saját életünket. Rájövünk, mennyire nem ismerjük magunkat, mennyire fogalmunk sincs róla, mi mindenre vagyunk képesek! Már nem egyszer tapasztaltam, hogy valaki, amikor valami nagyon csúnya dolgot művelt, szinte önmagán megbotránkozva mondta: igazán magam előtt is rejtély, hogyan voltam képes ilyet tenni?! Bizony, a saját szívünk labirintusában sokszor magunk sem ismerjük ki magunkat.
De valaki ismer minket. És ez nem fenyegetés. Ez megnyugtató bizonyosság. Ő tényleg odaadta életét. Aki ismer téged, segít abban, hogy véghez vidd azokat az ígéreteket, amelyek az ő akaratával megegyezőek. Forduljunk hozzá imádságban az ének szavaival:
“…Sok szép ígéretem ó hányszor megtagadtam,
A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.
A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam,
És törvényed szerint nem éltem semmiben…
…Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed,
Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked.
Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged,
Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked…”
(434. ének 2. és 5. verse)
Rácz Ervin,
Szigetlanka