Eltelt az egyházi év utolsó vasárnapja is. Az egyházi év adventtől adventig tart. Ha valamiből az utolsó falatot esszük meg, számunkra, keresztyének számára a hála kell legyen az első érzés. No, de ezen megpróbáltatásokban terhelt időkben is? Próbáljuk meg nem a jólfésült, illendő választ megadni, hanem azt, ami valójában a szívünkben van. Mert, ha a hála érzése ott is van, sokszor felerősödik bennünk a félelem, az elmúlás és a bizonytalanság érzete is.
Ezen egyházi év utolsó vasárnapján az igehirdetésem Jézusnak egy különös mondatán alapult:
„Tanuljatok a fügefa példájából: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár.” (Mt 24,32)
Ez egy eszkatológikus szakasz, az Emberfia eljöveteléről szól. A fa, a levelek, az elkövetkező-, a múló idő mégis azt az érzetet sugallja, mi is megyünk az Emberfia felé, akarva-akaratlanul. Jézus ebbéli mondata óta emberek milliárdjai tették meg a lépést az elmúlásba. Nekik így teljesedett be az Emberfia eljövetele. És nem elhomályosítva azt a tényt, hogy egyszer a Máté evangéliuma 24. részében leírtak pontról pontra be fognak teljesülni, ma az idők jeleiről gondolkozzunk úgy az Ige alapján, hogy az idő múlásának a jeleire figyelünk, merthogy ezek láthatóak, ne dugjuk homokba fejünket!
Közeledik a nyár! – furcsa mondat ez november végén, de igaz. Inkább Trónok harca híres mondata jutna most eszünkbe: Közeledik a tél… ez is igaz. Érdemes nekünk a mában élni, nem pedig a mának, de már a mai napra sokminden elővetítődik a holnapból.
Az emberi élet szakaszait sokszor az évszakokkal szoktuk meghatározni, hiszen minden embernek van tavasza, nyara, ősze, tele. Közeledik a tavasz, ekkor éljük meg sokmindenben az elsőt: az első pozitív tesz (terhességi!!!) két vonalkával, az első rúgás belülről, az első felsírás, keresztelő, az első lépések, az első nap az oviban, suliban. Itt a tavasz, identitáskereséssel, párkereséssel, szerelemmel, csalódással, tervekkel – s így van jól. Az ág zsendülése, a levelek hajtása azonban már a nyarat vetíti elő – ahogy Jézus is mondja a fügefára mutatva. Jön is a nyár, a maga viharaival, villámaival, csapásaival, melegével, izzadtságával, de élményeivel, örömeivel is. Aztán már az ősz is közeledik, milyen szépen igét formál ebből a mi drága anyanyelvünk: őszül. Jön is az első ősz hajszál, ha ki nem hullott. Fáj itt, fáj ott, és belénk sajdul a tény, az élet bizony pörög. Egyszer csak itt a hatvan. Az ősz a maga valójában s bizony, ha nem is akarunk gondolni rá, közeledik a tél is. Öreg vagyok. Áh, öreg az országút! – jön az elterelő vigasz. Vagy próbáljuk ilyen szép szavakkal helyettesíteni, hogy szépkorú. Szép ez a szó, de ahogy Izsák, Józsué, Sámuel, Dávid, Salamon és még sok más bibliai hithős ki merte ezt mondani, hogy öreg vagyok, addig mi se szégyelljük. Még akkor se, ha a korszellem más mond. Én csak gratulálni tudok azoknak, aki szépen öregedtek meg, mert aki szépen él, szépen is öregszik meg. Nem mindenkinek sikerül ez. Kedves öregjeink, nagymamák! Szükség van rátok! És nemcsak azért, mert ügyelni kell az online oktatás miatt otthon maradt gyerekeinkre, míg mi munkában vagyunk, hanem azért mert Isten értékes, ezüstlő gyöngyszemei vagytok. És egyszercsak itt lesz a tél is. Valahol Afrikában ezt az állapotot is megpróbálják finomítani: érdektelenné vált. Az bizony a halál. Itt már tényleg nem mindegy, hogy kivel éltük le az életünket, Istennel vagy Isten nélkül, mert attól függ az is, hogy hogyan szembesülünk a halál tényével. „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.” (Jel 14,12)
Salamon életünk évszakait a Prédikátor könyvében, így fogalmazza meg: “Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! míg el nem sötétedik a nap világa meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után.” (Préd 12,1-2) Egy őszből tél felé tartó ember oktatja az életük tavaszában levő ifjakat. Érdemes Istennel felvenni a kapcsolatot mihamarabb. S mi tagadás, ez az ifjúsági missziónk egyik alapgondolata, mert az csak nekünk jó, ha már éltünk tavasza az Ő kezébe kerül. Salamon tele azonban meglehetősen borúlátó. Ezért figyelnünk kell egy újszövetségi emberre is…
Pál apostol ifjú timóteusát már egy fontos szempontot figyelembe véve bátorítja, a börtönben, a hidegben, öregen, fáradtan, de mégse letargiába esten: „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (1Tim 4,6-8) Ez nem az a korona, ami tönkretette az évünket. Ez az a korona, ami Jézus hű követőire vár. A télbe menő Pál, a feltámadás reménységével, fényével már így gondolkodik: a legjobb rész még hátra van.
Adam Clark keresztyén költő imádságában ezt az egészet egyszerűen és érthetően fogalmazza meg:
„Átszaladtam tavaszodon, Uram.
Elviseltem nyarad melegét, Uram.
Ettem őszöd gyümölcseiből, Uram.
Készülök teledre, Uram.
Látom már örök tavaszod hajnalát”
Kovács Ákos pedig egyik dalában a teljes vigaszt adó Istenről tesz bizonyságot, ezt énekli:
„Tombolhat a nyár, akár
Vagy belephet a tél
Mióta belém költöztél
Nekem mindegy már
Hogy merről fúj a szél
Kegyetlen az ősz, legyőz
De robban a tavasz
És ha mellettem maradsz
Tudom, hogy ránk mi vár
És nem kell más vigasz.”
Olyan jó, hogy van ez a vigaszunk, attól a Jézusról, aki az Ő eljöveteléről szólva a fügefára mutat. Egy fára, aminek az a dolga, hogy gyümölcsöt adjon.
Egy orosz mesét hallottam nemrég, amely, ha nem is egy fügefának, de egy almafának a történetét tárja elénk. Széltől meghajolva, egy vidéki ház udvarán egyszercsak egy járni tanuló kisgyermekre lett figyelmes a fa. Aztán jópárszor előtte is elbotlott a gyermek, akit aggódva figyelt ilyenkor. Cseperedett a srác, aki látta ám az ágak hívő mozdulatát, érezte a késztetést, felmászni rá, elbújni huncutul az ágak között a szülők elől, de mégis ágak biztonsága nyugalmat adott. Ezek a biztos ágak egy hinta megtartására is alkalmasak voltak, örömforrássá lettek. A gyümölcse pedig egyenesen mennyei, olyan jól eső érzés volt beleharapni, ízlelni, csutkáig… Pár év múlva már az élet terveit szővő, álmodó ifjú érkezett meg az udvarra, aki leszedte a gyümölcsöket, eladta, s az ezáltal megszerzett anyaga javakkal közelebb került álmaihoz… Negyvenöt évesen aztán kicsit megfáradtan jött vissza, nyara vége felé, ez az ember. A fa látta szomorúságát, csalódottságát, s így biztatta: „Bátran vágj ki! Építs belőlem bárkát! Valósítsd végre meg álmaidat. Utazz, telj be élményekel!” Ekkor a férfi kivágta és egy csonkot hagyott meg csupán, térdmagasságig… Évtizedekkel később egy meghajlott hátú öregember bicegett be az udvaron. „Elfáradtál ugye? Gyere, pihenj meg! Ülj le erre a csonkra!” S az öreg, hálával tekintett vissza életére, s ennek forrásán pihent meg békességet, nyugalmat találva.
Minden keresztyén ember élete, évszakától függetlenül, ilyen. Ad, ad, ad és ad. Gyümölcsöt, a lélek gyümölcsét, mert terem: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22) Üres kézzel, pláne üres szívvel el ne távozzon tőlünk senki! S amikor már nem tudjuk szórni ezeket a gyümölcsöket, engedjük, hogy pihenjenek meg, leljenek békességet közelünkben! Előre a feltámadás reménységével, vissza pedig a hálával tekintsünk, ahogy Dávid is tette: „Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.” (Zsolt 37,25) S azért, mert Istent szerettem, minden javamra vált. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka
