Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség

Alapige: Dániel 9,1-19

„Istenem, fordítsd felém füledet, és hallgass meg! Nyisd ki szemedet, és lásd meg: milyen pusztulás ért bennünket és azt a várost, amelyet terólad neveztek el! Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.”

Imádság:

Örökkévaló, mindenható szent Úristen segíts, hogy most igazán megalázzuk magunkat előtted, és annak lássunk, aki valójában vagy, aki ezt a világot teremtetted és megtartottad, aki minket egyenként számon tartasz és szeretsz. Ajándékozz meg minket feljebb, mint ahogy mi elfogadni tudjuk! Egyedül Te tudod, hogy mire van valójában szükségünk. Használj minket sáfáraidként is, hogy amit nem nekünk szántál, csak nálunk tettél le, azt hadd tudjuk örömmel továbbadni másoknak! Hadd tudjuk gazdagítani a mások életét azzal, amit mi is úgy kapunk tőled ajándékba! Olyan nagyon rászorulunk a Te bűnbocsátó irgalmadra, eligazító útmutatásodra, világosságodra, könyörülj rajtunk! Hadd érezzük meg az emberi szót isteni teremtő igeként a szívünkhöz! Ezt a csodát kérjük alázatosan! Kérjük, hogy Jézus érdeméért, Őreá való tekintettel, ajándékozz meg minket! Ámen

 

IGEHÍRDETÉS

Meg kell, hogy valljam nektek, nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, akik általában végig követik a délelőtti istentiszteleteket, illetve konkrétan ezt a sorozatot, Dániel próféta könyvéből. Egyre jobban kezdem megszeretni ezt az alakot a Szentírásból. Eddig is nagyon szerettem, és nagyon fölnéztem Dánielre, mert tényleg, minden összeomlik körülötte, 90 életéve során. Eleve úgy indul az élete. Emlékeztek, 14 évesen fogságba kerül, minden összeomlik, de ő nem omlik össze. S itt van egészen idősen, 90 éves idős ember, elkezd imádkozni. S ez az imádság tényleg a Szentírás egyik legcsodálatosabb imádsága. Egy tapasztalt, sokat látott embernek az imádsága ez. Emlékeztek talán arra, mikor azt mondtam Dánielről, hogy neki ez nem csupán napi rutin volt, naponta megtette ezt, naponta imádkozott. Arccal Jeruzsálem felé, arccal a rom felé, de mégis úgy imádkozott arccal a rom felé, hogy felemelte a fejét az Isten felé és  adhatnám nyugodtan ennek az igehirdetés sorozatnak azt a címet, hogy Az Istennel szembe néző ember, vagy Az Isten arcát tekintő ember élete. Nos ilyen volt Dániel! Nézett mindig Jeruzsálem felé. Jeruzsálemben mi volt? Rom. Szétverték ezt a várost. De nézett az Isten felé, és ezért ragyogott az arca.

Drága testvéreim, minden istentisztelet egy ilyen lehetőség. Nézek az én romjaimra, a bűneimre, és nézek az Istenre. Rátekintek az Istenre, és visszacsilloghat az én szememen az a fény és az a világosság, amelyet az Istentől kapok. S talán nem csak azért mondom, mert a magyar költészet napja van, talán felfedezem azt is, hogy miközben Isten arcát nézem, az Isten arca mellett emelt fel engem is. Reményik szavaival, vagy éppen József Attilával együtt mondhatom „Az Isten itt állt a hátam mögött /s én megkerültem érte a világot.”

Fordulj az Isten felé, megoldásod lesz, megoldása lesz az életednek. Az imádság mindig Istenhez való fordulás, Isten felé való fordulás. Az imádság soha nem lehet alibi imádság! Nagyon szeretem, tényleg, a kötött imádságokat is. Örülök, hogy az Úrtól tanult imádságot minden vasárnap el tudjuk mondani, többször is.

Azért kértem a gyerekeket azonban, hogy ne csak ezt mondják el, mert az Isten szeretne beszélgetni velünk. Milyen kapcsolat az, ahol minden találkozáskor csak annyi hangzik el, hogy jó napot, vagy mindig ugyanaz a sablonos szöveg hangzik el? Semmilyen kapcsolat nincs ebben! Viszont, ha én gyermekként tudok az Isten felé fordulni, abból lesz kapcsolat. Abból napi kapcsolat lehet, és az már nem alibi szöveg lesz. Nem kell gyönyörű szép, persze nyilván azért fogalmazzunk szépen, de nem kell mindig ilyen dogmatikailag tökéletes szöveget tolni az Istennek. Őszinte legyen!

 Istenem, most az az igazság, hogy bajban vagyok, romban van az életem! Nem a szépet kell adni neki,( mindjárt lesz erről szó)  hanem az őszinteség a fontos. Mindig mondom, olvassuk az Igeszigeten is, ott van a Zsoltárok könyve. Ha a zsoltárosoktól nem tanulunk őszinteséget, akkor senkitől. A zsoltáros annyiszor felteszi a miért kérdést. Mi is feltesszük. De az Istennek tegyük fel, nem az Isten háta mögött!

Az a jó ebben a Dánielben, kedves testvéreim, hogy ő keresi az Istent. A profilképem is lett, ez a felemelt Szentírás, kicsit szigorú arccal, de keresni az Istent, ezt jelenti. Keresni az Istent, azt jelenti, hogy kinyitom a Szentírást és keresem és nézem, Istenem, mit akarsz nekem mondani?

 És tudjátok, úgy következik a Szentírásban, hogy Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel. Dániel ott van a fogságban, kinyitja a Szentírást, kinyit egy tekercset a Szentírásból, (akkor még úgy volt meg a Biblia) és Jeremiást Dániel már olvassa. Hallottuk a felolvasott igéből, már Jeremiást olvassa. Itt van pár lappal errébb. Olvassa és megvigasztalódik benne, és azt mondja: Jeremiás is megmondta, 70 évig leszünk fogságban. Pár év és lejár, lassan megyünk haza. Itt éltem 70 évet, 90 éves vagyok lassan, megyünk haza. Csomagolunk.

 Biztatást kap az Istentől ez az ember, aki ott van 70 évig fogságban, és végig az Istent kereste.

Mondtam már nektek azt, hogy mit jelent az Istenre tekinteni. XVI. zsoltár. Az ok, amiért lelkészetek ebben a helyzetben is, és hónapok óta állandóan mosolyog:  XVI. zsoltár. „ Az Úrra nézek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.”

Azért, mert az Úrra nézek! Ha körbenéznék, meg, ha nagyon a körülményeim foglalnának el, akkor zuhannék. Nem azt mondom, hogy nem kell azt is észrevenni, de az Úrra nézek! S ha rátekintek, nála van megoldás! Ezért ragyog vissza a mosoly, s ezért ragyog vissza az Isten fénye az arcokon. Az Úrra nézek szüntelen és ezért örül a szívem.

Igen ám, de tudjátok nem mindig így van ez! Meg kell, hogy mondjam, nem mindig így van ez! Az emberek elég nagy része,(egyre jobban ismerem az embereket, ezért tudom ilyen bátran elmondani) az emberek igen nagy része, tudjátok, miért nem szeret templomba jönni? Pont azért, amiért mások igen. Mégpedig azért, mert itt beszélnek a romokról meg bűnökről. Itt az Istennek a fénye, az Istennek az arca, észrevesz dolgokat. Ismerős, nem?  Ősi bűn. Szavadat hallám a kertben, mezítelen voltam.  Hallottam ezért elbújtam,ezért szégyenkeztem, ezért …

-Mit csináltál, Ádám? Mit csináltál?

-Hát gyorsan elbújtam. Mert szégyelltem magam.

Az emberi reakció, (ott van a Biblia első lapjain) az Istennel való találkozásra, nagyon sokszor automatikusan, tudjátok mi? Az a történelemszemlélet, amely közép-kelet európai népekre mindenképpen jellemző, és jelszóként visszahangzik:  Az nem úgy volt! Az nem úgy volt!

Azaz, mit szoktuk csinálni, mikor Isten szembesít a bűneinkkel: Nem én voltam. Nem én vagyok a hibás. Jaj, nem, Isten őrizz! És nehogy kiderüljön! Nem én voltam.

És ez ott van az ősi hieroglifákban, a Szentírás ősi szövegében, az asszony, akit mellém adtál, ő adta, úgy ettem. A kígyó ámított el engem, ő csábított, ő adta, úgy ettem.

Nem én vagyok a hibás, még véletlenül sem, a kialakult helyzetért. Valóban, nem te vagy a hibás? A házasságodért, a családodért, a helyzetedért, tényleg nem te vagy a hibás?

Házasságok nem azért mennek tönkre, mert hibáznak benne a tagok. Házasságok azért mennek tönkre, mert mind a két fél szereti a másikban megkeresni a bajt, a másikban megkeresni a hibát. És tudom, lehet most azt gondolod, hogy a feleséged, meg a férjed hányszor hibáztat téged.

Nem, most arra gondolok, hogy te hányszor hibáztatod őt. Tükörbe nézünk. Ha rájönnénk arra, hogy én is hibás vagyok, legalább annyira, hogy:  én is hibás vagyok, én is hibáztam, drágám, beszéljük meg, bocsáss meg!

Akkor mehetne tovább  szebben és jobban minden. A családban nem mindenért a gyerekek a hibásak, meg a szülők, meg a házastárs. Nem!

Lehet, hogy véletlenül valamiért én is hibás vagyok. Ne haragudj, bocsáss meg! Megbocsát, s megyünk tovább.

Az iskolában, ha valami történik, drága, pici szent gyermekemmel, nem megy úgy a tanulás, ki szokott a hibás lenni? Hát a tanár. Még véletlenül se az én gyerekem! A tanár a hibás!

Toljuk át a másikra. Gyülekezetben is! Hála a jó Istennek, mondhatom szószékről is, és mindenhol azt, hogy a mi gyülekezetünkre, dicsőség érte az Istennek, nem jellemző ez! De gyülekezetek, amikor elkezdenek apadni, egyházak, amikor élik át a babiloni fogságaikat, ahogy Luther fogalmaz, akkor sokszor ugyanezt teszi az egyház is, mint nagycsalád. Hibáztatjuk a másikat. A fiatalok a hibásak, ezért történik mindez. Az idősek a hibásak, a férfiak a hibásak., a nők a hibásak. Mások, mindig mások!

Egyszer, egy ilyen gyülekezetben a lelkipásztor, ahol szemmel látható volt az, hogy csökken, egyre kevesebben járnak a templomba, egyre kevesebben jönnek az alkalmakra, egyszer fölállt a szószékre a lelkész és azt mondta:

Kedves testvéreim, megvan a hibás azért, hogy a  gyülekezet apad. Megvan a személy. Gyertek  jövő vasárnap, megmutatom nektek, hogy ki a hibás azért, hogy a gyülekezetünk nem működik úgy, ahogyan kell.

A gyülekezet alig várta, jövő vasárnap végre megtudjuk, hogy ki a hibás! Adunk neki! (szeretetet, nem mindig)

A lelkipásztor a következő vasárnap, az istentiszteleten egy nagy koporsót tett rá az Úr asztalára. Néztek is erősen, ( ez a lelkész meghibbant, van ez így). Rátette a koporsót az Úr asztalára, és azt mondja: Na, megvan a hibás, amiért a gyülekezet apad, s amiért a gyülekezet nem fejlődik. Most a következő pillanatokban megnézhetitek, hogy ki a hibás azért, hogy nem minden úgy megy, ahogy kell!

Alig várták már. Tolakodtak, de nem voltak olyan sokan, tolakodtak, hogy ki érjen ki hamarabb az Úr asztalához.

A lelkipásztor szépen betett a koporsóba egy hatalmas nagytükröt. S amikor az érdeklődők meg akarták nézni, azt, hogy vajon ki a hibás, azért, hogy valami rossz történik, felnyitották a koporsót és látták saját magukat. S megszégyenülve mentek vissza.

Mikor másokat hibáztatunk, jó lenne néha a tükörbe nézni!

Szembe merünk-e nézni saját hibáinkkal?

S tudjátok, az igazság az, hogy amikor elkezdünk másokat vádolni, ott lelkileg voltaképpen az történik, hogy valami mar. Igazából az igazság az, hogy azért nem merek szembenézni, mert félek tőle.

Aki másokat vádol, igazából magát marja. Mondjak egészen konkrét példát, legyek egészen prózai, így a költészet napján, egészen konkrét példákat, nehogy véletlenül valaki úgy menjen el az istentiszteletről, hogy a lelkész szépen beszélt, és itt nagy dolgokat mondott. Mondok konkrétumot:

Tegnap este, ahogy görget az ember a facebookon, látja a szatmári oldalon, (kiteszi az egyik illető) hogy a gödörben, az újközpontban, egy hatalmas nagy gödör alakult ki. Hát ugye valaki szépen szórakozott az újközpontban. Sikerült beszakítani azt a deszkát, ami az újközpontban van. Nemrég lett felújítva.

S én elkezdtem gondolkozni ezen. Nyílván ilyenkor orvosolni kell a problémát, a lehető leghamarabb, mert balesetveszélyes, és jó, hogy kitette az a valaki ezt a képet, de el tudom képzelni, mi történhetett, akkor, amikor az a gödör kialakult, az a deszka beszakadt.

Testvéreim, az történhetett, hogy akár gyerek, akár felnőtt, akár gyerek és felnőtt együtt, azt a deszkát betörte, és úgy tett, hogy juj, nem én voltam! nem, nem! És gyorsan elszaladt.

Tudjátok, álmodozó is, és naiv vagyok, tudom. Tudjátok, én milyen világról és városról, s milyen közösségről álmodom? Egy olyanról, ahol követnek el hibákat, mert követünk el hibákat, de ha ilyen megtörténik, akkor azt mondom én, Rácz Ervin,( aki azt a gödröt csináltam) én vagyok érte a felelős, én csináltam, én okoztam a kárt, a parkban, a padoknál, a köztereken, mert az enyém is. Bemegyek a következő nap a polgármesteri hivatalba: Ne haragudjanak, én törtem össze, szeretném helyrehozni.

 S testvéreim, nekünk, keresztényeknek, ez a kötelességünk! Nem állandóan a másikra mutogatni, hogy ő a hibás, ő csinálja meg, az ő dolga!

Azt írta valaki oda, hogy úgy viselkedett az a valaki, aki összetörte, mintha a sajátján csinálta volna, mintha a sajátjával tette volna mindezt, mintha otthon lett volna.

Nem igaz! Mert ha sajátjaként nézett volna arra, akkor helyrehozta volna, akkor vigyázott volna rá! Még mindig ott tartunk, 32 évvel a kommunizmus után, hogy a köz, az a senkié. Nem!  A köz, az enyém is, és vigyázok rá!

No, de mielőtt testvéreim, nagyon elmerülnénk abban:  rossz ez a világ, (tiszteletes úr megint elmondta a tutit a szószéken,) rossz emberek között lakunk, nagyon rosszak ezek az emberek!  Hadd hozzam egy kicsit közelebb azt, mert mondtam, hogy nem akarok költői lenni, prózai leszek, és egészen konkrét:

Itt éltem meg többször a gyülekezetben, közösségünkben ezt: Több, mint egy éve itt van a koronavírus járvány, akár a városunkban is, akár a környezetünkben is.

Mi történt tavaly októberben, amikor valaki, akár a gyülekezetből, megkapta a vírust? Az történt, hogy elkezdte szégyellni magát, elkezdett sunyizni, elkezdett úgy viselkedni: Én nem, én nem voltam hibás, hát akkor én visszavonulok. És ha visszavonult volna, talán jobb is lett volna! De nagyon sokszor azt láttam és azt látom, hogy szégyellte bevallani, igen,sajnos elkaptam a vírust, nem tehetek róla, talán megfertőztem mást is! Vigyázzatok, vigyázzatok, mert ezt és ezt tettem akaratomon kívül! Vigyázzatok, ne hordjátok tovább!

Ha ilyen őszinte világban élnénk, akkor talán előre tudnánk lépni. De nem! Nagyon sok ember sunyizott , nagyon sok ember úgy viselkedett, mintha ott se lett volna, mert szégyellte. S annyira örülök, hogy vannak ellenpéldák is. Felhívott pár hónappal ezelőtt egy nagyon jó ismerősöm, és azt mondta: Figyelj, csütörtökön nálad voltam, pénteken pozitív lett a tesztem, vigyázzatok!

S akkor azt mondtam: na ezt így kell! Egy őszinte közösségben így kell! Ugye, akaratomon kívül hibáztam, nem sunyizok a sarokban, hanem őszintén előállok, és azt mondom, én vagyok, a nem a hibás, akaratomon kívül is a hibás, vigyázzatok!

Sokan azt hiszik, hogy bejövünk ide a templomba, s úgy játsszuk az egyháziasdit, hogy azt mondjuk, kint a világ rossz, és mi meg jók vagyunk. Nem!

Nagyon sok lelkipásztor, és nagyon sok ébredési igehirdető azt mondja, hogy a világban lévő rossz az egyház miatt van, mert nem működik az egyház úgy, mint só, nem működik úgy, mint világosság. Hát kitől várnánk? S ti vagytok az egyház!

Kitől várnánk, hogy ez a világ jobb legyen, kitől várjuk el, ha nem éppen attól, aki az igét hallja, akit az ige megváltoztat, aki belenéz az ige fényébe, és azt mondja, hogy kimegyek és megváltoztatom, legalább a mikroklímámat. Kimegyek, és valamit jobbá teszek, legalább azt, ami körülöttem van.

Ha megalázza magát népem, akkor áldás lesz az országon is.- mondja a Krónikák könyvében Salamonnak az Úristen.

Dániel imádsága gyönyörű. Azt mondja az Istennek: „Nézz a romjaimra!”

Milyen szép volt ez az imádság! Ezt, a költészet napjára szánt, Vándor Gyula verset feldolgozva, énekelték az ifjak. Hogy kezdődik ez az ének? Én nem tudok.

Mi mit szoktunk csinálni? Mi a demó verziót szoktuk mutatni az embereknek.  Én ezt tudom, én azt tudom, nézd meg! Hát gyere be a szép szobába, a díszes szobába, a tisztaszobába! Azt mutatjuk az embereknek.  Én ezt tudom, én azt tudom, amazt tudom!

Az Istennek ezt nem lehet eljátszani!

Én nem tudok! Én nem tudok nélküled élni! Nézz a romjaimra Uram! Romokban van körülöttem nagyon sok minden! Gyere nézz a romjaimra! Istennek nem lehet a demó verziót mutatni! Istennek nem lehet eltakarni a foltot, a kávéfoltot az abroszon. Nem lehet eltakarni, mert látja.

Akkor, legyek költői is egy kicsit, József Attila mondja: „ Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,/ Erény rongyán, bátorság mentebőrén,/ Mégis mindent levetkezem, Uram,/ S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén./”

Átlátsz, Uram, Te átlátsz, de mégsem hagyom úgy a lelkemet, szeretném tisztán Eléd vinni. Uram, romokban van az életem! Őszintén!  Ezt a romot valószínű, én okoztam.

1894-ben építették Berlinben a porosz protestantizmus egyik legnagyobb büszkeségét, a Berlini dómot. 1894-ben. 1944-ben, a II. világháborúban, ezt a dómot bombatalálat érte.  Mivel ez a dóm,  a fal ( berlini  fal) egy olyan részére szakadt, ahol már az NDK volt, 50 évig nem lett felújítva. Beszakadva, romosan, kormosan, ott állt a templom, évtizedeken keresztül. Aztán ’89 után helyrehozták. 50 évig egy rom volt ez a templom. S a tümpanonban, a templom bejárata fölött, János I. levele 5. részének, 4. verse volt aranyló betűkkel kitéve, még a koromból is kilátszott!

 „Az a győzelem, ami legyőzte  a világot, a mi hitünk.”

Romok közül szépen kifénylett ez az Ige. S 50 éven keresztül mentek innen Kelet-Európából is emberek, és látták  a romok közül kivilágítani ezt a mondatot: „Az a  győzelem, ami legyőzte a világot, a mi hitünk.”

Romok vannak körülötte, s mégis győzelemről beszélek? Krisztusban, igen. De hogyan? Úgy, hogy én minden vasárnap, mikor itt vagyok, szembenézek azzal, ami vagyok.

Isten viszont nem hagy így. Nem hagy így!

Tegnap a konfirmandusokkal beszéltünk arról, hogy a keresztség és az úrvacsora, de minden vasárnap azt üzeni, hogy Krisztus vére megtisztít minden bűntől. Igen, még attól is! Igen, még amattól is! Igen, most belenéztél a tükörbe, hű, igen, én vagyok a hibás! Ezt elrontottam, leromboltam, igen, én vagyok a hibás! De Isten azt is helyre tudja tenni. Meg tud tisztítani minden bűntől!

Azt látjuk Dánielnél is, hogy nem a kifogásokat keresi, nem azt keresi, hogy hogyan mondhatná el azt, hogy : „ Istenem, mégis jogos volt az, amit tettem. Nem?”

Nem! Bevallja őszintén, és Isten dicsőségét keresi, s azt mondja, mi voltunk a hibásak. Többször visszatér ez ebben az imádságban.  Nem Te Uram, Te igazságos, irgalmas vagy, én vagyok a hibás.

S azt mondja, én az irgalmadat keresem.

És aki az Isten irgalmát keresi, megtalálja. Megtalálja. A Te irgalmadban bízom, Uram!

Kedves testvéreim, Ő ad erőt tovább menni! Habár nagyon sokszor nagy romokat hagyunk magunk után, és magunk körül. Ő mégis azt mondja, hogy : „ a te szívedet megtisztítom, a te lelkedet megkönnyítem, tudom, hogy te nem tudod. Nem tudsz nélkülem élni.”

Igen, és ez valóban őszinte mondat, de azt is mondhatom, Istenre nézve „ Rád tekint már hitem,/  Megváltóm,  Istenem,/ A Golgotán: / Halld könyörgésemet!

 Én nem tudok nélküled élni,/ oly képtelen semmi vagyok,/ mert nincs erő bennem a jóra,/ bár  mindig csak jót akarok,/ A  forrásaim Benned vannak.”

Vannak forrásaim! Van forrásom, van honnan erőt meríteni, van honnan tovább menni a következő héten! Gyere a forráshoz! Ámen!

 

Köszönjük Uram, hogy vannak forrásaink, köszönjük, hogy a forrásnál lelkem nemcsak inni kérhet, hanem meg is moshatom az arcom, meg is mosakodhatom, mert ha a tükörbe nézünk, Urunk, akkor nagyon sokszor legszívesebben a tükröt törnénk össze. Hogy mutathat ilyet a lelki tükrünk?

Urunk, nem menekülni akarunk ettől, s ne engedj el Urunk, ne engedj el bennünket addig, míg azt nem mondjuk, hogy „Bocsáss meg Urunk!”

Bevallunk neked mindent, szeretnénk ettől szabadulni, szeretnénk ettől megtisztulni, s így tovább repülni.

Adj szárnyakat nekünk Urunk, a lelkiismeret szabadságát , és azt,  hogy szabadon tehessük a dolgainkat minden napon!

Urunk, egyre nehezebb, nagyon nehéz egy olyan világban élni, ahol az emberek már  a félelem miatt is teszik a rosszat és teszik a gonoszt, ahol hiányzik a bátorság, ahol hiányzik a kiállás, ahol hiányzik a megvallás és a bevallás.

Add Urunk, hogy mi ne ilyenek legyünk! Ne kezdjünk a világra hasonlítani, és ne érjük be annyival, hogy ilyen a világ, akkor nekünk is ilyennek kell lenni!

Urunk változtass meg először bennünket, és általunk a környezetünket és a világot! Nagy feladatunk van, sáfárok vagyunk. Tovább vihetjük azt, amit ránk bíztál.

Urunk, most a romjainkra, de legfőképpen a Te arcodba nézve, és Terád nézve Urunk, eléd visszük minden bánatunkat, bajunkat, betegségünket, szomorúságunkat s problémánkat.

Urunk, nézz a romjainkra! Nem mindet mi okoztuk, de van, amit mi okoztunk belőle. Bocsásd meg!

Kérünk ugyanakkor Urunk arra, hogy legyél ott azokkal is, akik, ha nem is romokban, de kórházban, betegágyon fekszenek és várják a gyógyulásukat, nagyon-nagyon nehéz helyzetben!

Így könyörgünk Urunk egy édesanyáért, feleségért.

Így könyörgünk Urunk ma egy lelkipásztor testvéremért.

Így könyörgünk Urunk mindazokért a szeretteinkért, akik küzdenek ezzel a betegséggel.

Eléd hozzuk ma őket, mert tudjuk, hogy Te áldott orvos vagy. Tudjuk, hogy Nálad minden lehetséges, tudjuk, hogy Benned bízhatunk, a Te irgalmadban bízhatunk. Sőt, Te nem a romokra nézel, Te felépíted a romjainkból az életünket, mert a feltámadásod éppen ezt üzeni, hogy Te a lehetetlenség konok falán is rést tudsz ütni, és ott át tudsz bennünket vezetni.   Hallgasd meg imánkat Urunk, most a csendben is! Ugyanakkor imádkozunk gyászoló testvéreinkért is, hogy éljék meg és érezzék át a feltámadásnak az örömhírét és vigasztalja őket ez is a csendben.  Ámen!

Elmondta: Rácz Ervin lelkipásztor

Ezt követően leírta: Pesti Mária nyugalmazott tanitónő