„Amikor pedig Pál felmarkolt egy nyaláb rőzsét, és a tűzre vetette, egy vipera a melegből kimászva a kezére ragadt. Amikor a barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, azt mondták egymásnak: Nyilván gyilkos ez az ember, akit nem hagyott élni az isteni igazságszolgáltatás, noha a tengerből megszabadult. Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem lett. Azok pedig azt várták, hogy megdagad, vagy nagy hirtelen holtan esik össze. Mikor azonban sokáig vártak, és látták, hogy semmi baja nem lett, megváltoztatták véleményüket, és azt mondták, hogy isten.” (ApCsel 28,3-6)
Kedves Pál! Túléltél egy hajótörést, sok napnyi sötétséget, hányattatást, nemmegértést, félelmet, bosszúságot, éhséget … Gratulálok! Jutalmad egy kígyóharapás. A baj nem jár egyedül. Ezt mi is érezzük, de mi ad erőt arra, hogy ne sokalljon be az ember? A cél! A biztos cél.
Fájdalmas belenyúlás ez nem egy méhkasba, hanem annál sokkal mérgesebb helyzetbe. De még megpróbálobb az a hullámvasút, amit lelki értelemben él meg Pál ebben a helyzetben. Egyik pillanatban egy utolsó bűnöző, a másik pillanatban pedig isten, aki előtt hódolnak, de Pál Pál marad mindvégig. A kommentszekció véleménye nem befolyásolja, se fel nem emeli, se le nem tapossa. Mind a kettőt érdemes eltanulni.
Nem akasztja ki az, hogy a máltaiak gonoszságot duruzsolnak róla. Pedig eléggé felháborító tud lenni az, hogy ha valaki beleszól az életemben olyankor, amikor amúgy is megvan a magam baja. Egyszerűen Pál erre nem figyel, mert nem ez ad neki életet. Nem az emberek véleménye táplálja.
Nem repíti az égbe az sem, ha agyondicsérik, egyenesen istennek tartják. Ezt nemcsak óvatosságból teszik, hogy onnan fentről lehet nagyot esni, hanem azért, mert neki van Istene, aki a viharban is megtartotta, a jólétben sem engedte elveszni. Célt és biztonságot ad neki élete minden napján, biztos benne, hogy általa élete, örök élete van. Lásd te is a célt! Ne engedd magad! Ne hagyd, hogy lehúzzanak, és ne csábulj el attól, hogy megdicsérnek. SDG. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka
