Mondd!

„Az elől menők csitították, hogy hallgasson, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,39)

Jézus elől menői csitítottak. Már akkor is és most is. A templomban, az egyházban csend legyen, rend legyen, megszokott legyen, nehogy valaki szokatlant tegyen, pláne ne nevessen, ne mosolyogjon, ne érezzen, mert akkor még történni fog valami csoda. Jerikó közelében a kiáltás következtében jön el a csoda: több mint ezer évvel azelőtt falak omlanak le, ekkor pedig pikkelyek a vak szeme előtt. Ha valami fáj, mondd el, mert néma gyereknek anyja se érti a szavát. Lesznek „rendes” emberek, akik csittegnek, de te ne hallgass, mondd ami fáj.

A vak Jézust úgy szólítja meg, hogy a hivatalosok megbotránkozzanak. Veszélyes dolog volt Dávid fiának nevezni Jézust. Botrányos volt ez a megszólítás. Ettől féltek az elöljárók, a félelemvezérelt emberek.

Könyörülj rajtam! – szól a szívszaggató, feltartóztathatatlan felkiáltás. Jézus pedig ma is könyörül, akinek könyörül, akinek megbocsát, annak valóban megbocsát: élj ennek a kegyelemnek a valódi békességében és ne a visszafojtott, szőnyeg alá sepert álnyugalomban. Ámen!

Rácz Ervin,

Szigetlanka