Felemelt

„Amikor pedig mindezek elkezdődnek, álljatok fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közeledik a ti váltságotok.” (Lk 21,28)

Meglehetősen ijesztő képeket vázol fel az Úr Jézus ezekben a versekben: „Dermesztő félelem lesz úrrá az embereken annak várása miatt, amik e földre következnek, mert az egek erősségei megrendülnek.” (26v) Ha a mi reakciónk erre a félelem és a rettegés lenne, nem lenne mit felróni. Jézus mégis felemeli a tekintetet.

„… minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből azt a bírót, aki azelőtt értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett…” (HK 52) – mondja a káténk. A helyes testtartás tehát Jézus visszavárásával kapcsolatosan nem a félrefordított-, nem a lehorgasztott fej, hanem a felemelt fő. Ragyog a felfelenéző ember. Csillog a szeme. Tudja kit vár. Fizikailag ezt akkor látom, amikor a gyülekezet a kivetítőről nézi az énekszöveget. Ez nem az alázat hiánya, hanem megjelenítése annak az élethelyzetnek, amikor fentről várom a segítséget és dicsérem a Fennvalót.

Amikor elcsüggedünk, elvesztjük a reményt, a célt, jusson eszünkbe, amit Jézus mond, emeljük fel tekintetünk és amit az egyik ének mond válaszul erre a felhívásra:
„Felemelhetem újra tekintetem,
tudom, a hegyeken Te ott vársz rám.
Felemelhetem újra a kezeimet,
tudom, a hegyeken Te ott vársz rám.
Tudom, a hegyeken Te ott vársz rám.

Megint tágas téren állok, újra tűz lobban bennem,
és csak áldom, áldom, áldom azt, aki lehajolt értem.

Hangod, ha hallom és arcod, ha látom,
szívem tudja, Te itt vagy, s rám vársz.” (Pintér Béla)

Rácz Ervin,

Szigetlanka