“Efezusba pedig egy Apollós nevű, alexandriai származású, ékesen szóló zsidó férfi érkezett, aki jártas volt az Írásokban.Ő már oktatásban részesült az Úr útjáról, és buzgó lélekkel, helyesen szólta és tanította az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak a János keresztségét ismerte. Igen bátran kezdett beszélni a zsinagógában is. Amikor pedig meghallgatta őt Priszcilla és Akvila, maguk mellé vették, és még alaposabban kifejtették neki az Isten útját.” (ApCsel 18,24-26)
Apollós hitéletében folyamatos fejlődés fedezhető fel. Mondhatnánk, a jó pap holtig tanul, sírjára pedig a „tanulmányait befejezte” felirat kerülhet. No, de nemcsak papokra vonatkozik ez az Ige, hanem mindenkire, aki elkezdte a tanítványi életet.
Ékesen szóló volt. Mondhatnánk azt is, hogy az Isten is papnak teremtette. Jó volt az alap. Könnyű volt neki tovább fejlődnie, mert volt honnan, mondhatnánk, de egyáltalán nem könnyű felismerni azt, hogy ez nem a végállomás. Értékes emberek olykor megrekednek tehetségük biztos tudatában.
Részesülni kell az oktatásban. Engedni, bármilyen tehetséges is vagyok, hogy mások tanítsanak a jó útra. Nem lehetek annyira elszállva magamtól, hogy elmondjam, én már mindent tudok. Sőt aki egyre többet ismer, annál inkább rájön arra, milyen keveset tud.
Még alaposabban kifejtették neki az Isten útját. Hát ezt az utat nem lehet megunni. Még házastársak is mondják, hogy évtizedek múltán is képesek egymást meglepni, ha odafigyelnek egymásra, hát hogyne lenne ez méginkább így az Istennel való kapcsolatban? Aki azt mondja, hogy Isten útja unalmas, még soha el sem indult rajta. Indulj és menj, haladj tovább! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka