“Akik ezt mondják a látóknak: „Ne lássatok”, és a prófétáknak: „Ne prófétáljatok nekünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat!” (Ézs 30,10)
Óriási felelősség Igét hirdetni. A vasárnapi istentiszteletek utáni fél óra, amikor sikerül egy kicsit elcsendesedni, általában gyötrődés a számomra. Nagyon szeretek az igehirdetésre készülni, jó az Úrral beszélgetni, amikor elmondja nekem, hogy mit mondjak Róla tovább a gyülekezetnek, hogy mit mondjon Ő általam. De utána mindig utolér egy kicsit az önvád: vajon minden rendben volt? Tényleg azt mondtam, amit Ő akart, hogy tovább adjam? Nem a panaszkodás szól belőlem, hanem inkább azt szeretném üzenni, hogy utólag is leellenőrzőm: nem-e voltam túl durva, vagy éppen túl puhány, nem torzítottam-e el az Ő mondanivalóját. És jó érzés azt tapasztalni, hogy láttamozza együttlétünket.
Óriási felelősség Igét hallgatni. Tudom, sokan egész héten húznak, dolgoznak, mérgelődnek, aggódnak, lótnak-futnak és fáradtak már. Szeretnének már valami jó hírt hallani, valami kedvük szerintit. Az ámítással azonban nem laknak jól: nápolyi, chips, vagy valami egészségtelen lelki eledelként hat rájuk. De előbb-utóbb az élet számonkér, és ha mindig csak azt hallottuk meg, ami kedvünk szerint való, vagy éppen a hiteles biztatást nem fogadtuk el, akkor nincs mi segítsen.
Lehet, hogy kellemetlen volt tegnap, az igehirdetést hallgatva tükörbe nézni. De Isten soha sem azért üzen ily módon, hogy megszégyenítsen, hanem azért, hogy helyre rakja életünket. Ehhez azonban szembe kell nézni az igazsággal: kegyelemre szorult bűnösök vagyunk, de van kegyelem. Elfogadod? Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka