Múló és maradandó értékekről sokat beszélünk. Ragaszkodnunk kell a maradandóhoz, a múlandótól pedig tartózkodjunk! Amikor konkretizálódik előttünk ez az alapigazság, akkor felszisszenünk, olykor még meg is ijedünk attól, ahogy elmúlik e világ dicsősége.
Nem kárörvendés, nem is a szenzációhajhászás vezetett ahhoz, hogy leírjam e soraimat, és nem is azért fényképeztem akkor, amikor a parókia szomszédságában levő épületet ledózerolták. Önmagában tragédia az, amikor egy ember élete a munkáját látjuk szertefoszlani és van bennem sajnálkozás, de tanulsággal bír, a téma előttem hever: hol van a szívünk?
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Mt 6,19-21)
Amikor közel négy évvel ezelőtt a Deák térre költöztem, többen huncut mosollyal az arcuk sarkában megjegyezték: aztán nehogy a szomszédba tévedjek! Afrodité vagy Asera istennő temploma emelkedett ki és működött az éj leple alatt. Soha nem ellenőriztem, a jelek utaltak erre, és róla szóló hírek fele is, ha igaz volt, az borzasztó. Nos, most ez az épület semmisült meg.
Hét évvel ezelőtt még azon aggódtunk, hogy a szigetlankai református templom fog szétesni, és hála volt a szívünkben, amikor sikerült felújítani, megszilárdítani. És azért is köszönettel tartozom az Úrnak, hogy szép számban érkezik a gyülekezet vasárnaponként az egy igaz Isten hajlákába. Még a pandémia idején is.
Ugyanakkor meg folyamatosan jönnek a hírek nyugatról, hogy éppen a keresztyén templomokat rombolják le. Nyilván azért, mert nem használják őket, nincs közösség, aki felújítsa.
No, de mi ebben a tanulság? Kérdések formájában fogalmazom meg, a választ pedig az olvasóra bízom:
- Van-e hála a szívünkben azért, mert nálunk nem lerombolják a templomokat, hanem néhol építik is, de legalábbis gondozzák, felújítják?
- Elgondolkodtuk mi azon, és hálásak vagyunk Istennek azért, hogy ebben az országban a tavaly tavaszi karanténidőszakot kivéve, lehetett jönni templomba, a járványügyi szabályokat betartva? Addig míg, tőlünk nyugatra szinte mindenhol, még most is félnek kinyitni az Isten hajlákát?
- Tudom, hogy sokan morgolódnak egy-egy templomépítés láttán, és nem mondom, hogy nem jogos egy-két állitás. Az ürességnek templomokat tényleg kár építeni. No, de ki a hibás azért, hogy üresek? Ki zavarta el belőlük a Szentlelket? Semper reformari.
- Tudom azt is, ha nyugatra nézünk, fáj a szemünk. A jó példát jó átvenni onnan is, a civilizált viselkedés, példamutató élet akár onnan is átvehető. De tényleg ez a járható út, hogy ami az életet adja, azt vágjuk ki, mint a fát magunk alól?
- Pénz, valuta, épület, ház, ingatlan… kívánom, hogy minél több legyen! De azt kérdezem, hol a szíved? Ha ott, akkor csak rossz hírem van. Minden ház falára ki lehetnek írni: Itt hagyLAK.
- Templom, imaház, gyülekezeti ház… Isten dicsőségére működik? Istenre mutató örök értékeket közöl? Vagy csak úgy van önmagának?
- Olyan időszak következik, sőt már azt a korszakot éljük, amikor az emberek olyan kérdéseket fogalmaznak meg, amire csak Isten tud választ adni. Eljövünk megkérdezni az Urat az Ő házába?
- És még egyszer kérdezem, hálásak vagyunk azért, hogy nekünk van hova jönni?
- Gyülekezet! Kétségbeesett emberek fognak utat keresni templomainkban. Funkcionálunk-e úgy, mint egy befogadó, szerető közösség? Vagy hagyjuk őket éhesen, csalódottan elmenni?
- Isten temploma első sorban te vagy. Kész vagy úgy megnyitni sarkig szíved ajtaját, hogy te ne legyél az enyészet, a rombolása martaléka, hanem az örök élet ajándéka legyen a tiéd?
Így múlik el a világ dicsősége. De neked nem kell elmúlnod.
Rácz Ervin,
Szigetlanka