Sátrakban lakjatok hét napig, sátorban lakjék minden Izráelben született. Hogy megtudják a ti nemzedékeitek, hogy sátrakban lakattam Izráel fiait, amikor kihoztam őket Egyiptom földjéről. Én vagyok az ÚR, a ti Istenetek. Így szólt Mózes Izráel fiainak az ÚR ünnepei felől.” (3Móz 23, 42-44)
Izgalmas ünnep lehetett Izráel népe számára. Sátorban lakni mindig különleges, valami más, valami ünnepi. Lehet a mai ember egy kicsit ódzkodik ettől, nem a legkényelmesebb dolog, maradnánk a puha ágy mellett.
Az Ószövetség népe ezt az ünnepet a pusztai vándorlásra való megemlékezésként éli meg. Eredetileg az emlékezés és valamilyen szinte az újra átélés volt a célja ennek az ünnepnek. Újszövetségi szemszögből nézve engem már inkább arra emlékeztet mindez, amire a sátorkészítő Pál apostol hívja fel a figyelmet: „Mert tudjuk, hogy ha ez a földi sátorházunk elbomlik, épületünk van Istentől: nem kézzel csinált, hanem örökkévaló ház a mennyben.” (2Kor 5,1) Emlékezz a halálra? Vagy emlékezz a feltámadásra? Inkább!
A közbeszédben a keresztyének sátoros ünnepnek hívják a karácsonyt, a húsvétot és valamelyest a pünkösdöt is. Ilyenkor szépen összegyűlünk a templomban, sok szent hajlék kicsinynek bizonyul ilyenkor. Imádkozzunk azért, hogy azok közül, akik hosszú idő óta először érkeztek el a templomba, jövő vasárnap is ott legyenek, és legyen számukra ez egy olyan kezdet, mely majd az örökkévalóságba torkollik, örök örömmel.
Rácz Ervin,
Szigetlanka