“A gonoszok pedig kivesznek a földről, és a hitetlenül élőket kiszaggatják belőle.” (Péld 2,22)
Ennek az Igének az igazságát nem mindig tapasztaljuk, és nem tudom, hogy mennyire lehet ez vigasz a keresztyén ember számára.
A tapasztalat sokszor az, hogy éppen a gonoszoké és a könyöklőké a világ. Azoké, akik erkölcstelen, elvtelen módon akarnak előre jutni. Rövid távon sikeresek, de hosszútávon bizalmatlanságot sugallnak tetteikkel. Egyedül maradnak. Kiszaggatnak. A kapcsolatuk megszakad Istennel és emberekkel. A kiszaggatottság, a magány érzése pokoli.
Miféle vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat? – kérdezi az 52. káté. Válasz: Az, hogy minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből azt a bírót, aki azelőtt értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett; hogy ő minden ellenségét, akik nekem is ellenségeim, örök kárhozatra veti, engem pedig az ő többi választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához átvisz.
Ameddig itt vagyok, imádkoznom kell ellenségeimért és a gonoszkért is, hogy jobb útra térjenek, de akkor már, amikor Jézus visszajön, ez a folyamat visszafordíthatatlan lesz. Még sajnálom is őket! Így szelídül a harag sajnálattá, együttérzéssé. Ez jobb tanácsadó. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka