„A vének eltűntek a kapuból, és nem zenélnek már az ifjak.” (JerSir 5,14)
Horrorfilmjelenet. Őszi időt képzelhetünk hozzá, most nagyon nem is kell képzelődni. Kinézünk az utcára, teljesen üres és elhagyatott. Ordító halálcsend, de reménykedve teszünk meg további lépéseket. A bejárati kapuk előtti padok üresek, pedig ilyenkor is azért tele voltak, kissé idegesítő, meg pletykálkodó szépkorú emberekkel. A korhadó padokon senki sem ül. Reménykedve futunk a központ felé, hátha legalább a büfé előtt életjelet észlelünk, de ahogy közeledünk, kezdjük elveszíteni a reményt. Nem szüremlik ki zene, semmi életjel. Olyan, mint egy rémálom, nehezedő, tompa léptek, sehol senki. Szeretnénk felébredni. Azt mondják, hogy jobb félni, mint megijedni, de itt a félelem tartós, bárcsak legalább megijedni lehetne, mert annak vége van. A félelem végtelennek tűnik… Hát valami ilyesmit élhetett meg Jeremiás a lerombolt Jeruzsálem utcáin járkálva. Romok, pusztulás, élettelenség.
Ezeket a sorokat olvasva én most hálát adok azokért a szépkorú testvéreimért, akik a házak előtti padokon pletykálkodnak. Sokat szoktam a pletyka ellen prédikálni. Nemcsak azért, mert engem zavar, hanem azért mert romboló azok számára is, akik művelik, az azok számára is, akiket kibeszélnek. De most örülök annak, hogy tegnap volt gyülekezetünkben istentisztelet, és utána többen megálltak beszélni a templom előtt, az utcasarkon, az ÁBC előtt… Annak a jele ez, hogy élet van. Örülök, hogy élünk.
Az ifjaink is zenélnek. Szomszédjaik is jó zenét hallgatnak, ha akarnak, ha nem. Bár már inkább fülessel hallgatják. Szemtelenek, nem igazán értjük a drum and bass, house, meg a hip hopp, és ki tudja milyen zenei stílusban kifejezett életérzésüket. De van életük, és ezekért az életekért is hálás vagyok.
Adjunk ma hálát azért, hogy van élet. És oda, ahol esetleg az Igéhez hasonló képek fogadnak, egy-egy elnéptelenedő faluban, kérjük a feltámadás csodáját. Benne mindig van remény! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka