“Ezt cselekedd velük, amikor felszenteled őket, hogy papjaim legyenek…” (2Móz 29,1a)
Isten úgy gondolta jónak, hogy legyenek olyan emberek, akik a nap huszonnégy órájában, a hét hét napján Őt szolgálják, és erre legyenek elkülönítve.
Sokszor elfelejtem ennek a lehetőségeit, és ennek az áldását, hogy én az Urat lelkipásztorként, papként szolgálhatom teljes munkakörben, sőt azon is túl. Most nem megyek bele a lelkipásztor és a pap kifejezések különbözőségébe. Én lelkipásztornak definiálom magam, de Isten papjának is vallom magam, annak egyetemességével együtt.
Tudom, hogy az Úr akaratából lettem pap, és hálás vagyok, hogy Őt szolgálhatom, és életem legnagyobb művének azt tartom, ha embereket, személyeket közelebb vihetek az Úrhoz.
Ennek a lehetősége azonban az Újszövetségben mindenkire kiterjed. Mi reformátusok az egyetemes papság elvét valljuk. Ennek lényege, hogy a Krisztusban hívők az Istentől kapott felhatalmazás alapján egyben papok is, akik maguk képviselik Krisztust ebben a világban. Minden hívő pap. Való igaz, hogy Krisztus apostolai minden Krisztusban hívőt papnak neveznek, de nem a szolgálatra való tekintettel, hanem azért, mert miután a hívők mindnyájan királyokká és papokká tétettek Krisztus által, képesek vagyunk lelki áldozatot felajánlani Istennek.
Azért szeretem, ha nem egy erre a szolgálatra elkülönített pap végez szolgálatot, hanem egy egyszerű hívő is, mert rájuk nem mondhatják, hogy ez a dolguk. Én fizetést kapok a szolgálatokért, mert méltó a munkás a maga bérére. De, ha olyanok is szolgálnak, akik nem ebből élnek, méginkább megmutatja annak a hitelességét és őszinteségét. Éljünk bizonyságtevő életet! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka