“Azért, hogy két változhatatlan tény által, amelyekre nézve lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős vigasztalásunk legyen nekünk, akik hozzá menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet, amely biztos és erős horgonya lelkünknek, és beljebb hatol a kárpitnál.” (Zsid 6,18-19)
A hit nem hiszékenység, amit le lehet sajnálni, hanem valóság. Ezt jó tudnunk akkor, amikor éppen ezekben a napokban kimegyünk szeretteink sírjához, hogy a feltámadás reménysége valóság, amibe ilyenkor is lehet kapaszkodni. Ez erős vigaszunk. A szentíró tengerészhasonlatot használ. A horgony nem látszik, de biztonságot ad. Ez nem felelőtlenség, nem ostobaság, hanem a valóság komolyanvétele.
Ennek a lelki biztonságnak a haszna, hogy az ember reménységgel néz önmagára, más emberre és a világ jövőjére, valamint szolgálatára. Mi történik akkor, hogyha beakad ez a horgony?
Az ember, amikor elesett állapotban van, akkor is ezzel a reménységgel kellhet fel. Ezzel nincs vége mindennek. Mikeás próféta egy ilyen kudarcélmény közben fogalmazza meg: „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a sötétségben ülnék, az Úr az én világosságom!” (Mik 7,7-8) Nem önmagában bízik, hanem egyedül Krisztusban. Solus Christus! – a reformáció jelszava, önbecsülésünk alapja.
Más emberre is reménységgel nézhetünk. De sokszor mondunk le más emberről, rossz tulajdonságaikat látva. Ebből már nem lesz változás, mert kutyából nem lesz szalonna. – gondoljuk. Isten enged más szempontból nézni, reménységgel. A gonosz emberért is megtanit arra, hogy imádkozzunk érte, ahelyett, hogy haragudjuk rá.
Kedvezőtlen körülmények között is reménységgel nézzünk a jövőre! Nem úgy, hogy lesz valahogy. Istentől elszakadva a világ rettenetesen szenved, benne az Egyház is. Mi reménységgel nyögünk és fohászkodunk. Tudjuk, hogy ennek vége lesz, és azt is tudjuk, hogy mi lesz utána. Ezt ki kell bírnom, de utána jön az a békesség, amit Ő szerez nekünk. Ezt a háború szelében, a gyász fájdalmában, vagy éppen járvány idején is érezhetem.
A szolgálatra, a megbocsátásra és az áldozathozatalra nézve pedig az az ember úgy gondolkodik, hogy telik neki, mert Istené az örökkévalóság és abból a dicsőségből, fényből a hit által már most kap erőt arra, hogy továbbadjon. Mert csordultig jut neki. Ez nem látszik, de tapasztalható. Önfeledt, másokért élés örömét kapja a reménységgel bíró ember. Ragadjuk meg, nem vetődünk vele árnyékra! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka