„Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok!” (Jakab 4,8a)
Jakab levele sorozatunkban most nem megyünk tovább, hanem az utolsó szakaszból ráfókuszálunk egy mondatra, ami alapján Isten vigaszát is kérjük a Mátyás király utcai temető kápolnájánál, hogy ne csak a mécsesek világítsanak, hanem inkább az Ige világossága mutasson nekünk utat.
Amikor az Ige világít meg egy gyászban élő szívet, akkor is látja a veszteséget, de azt is tudja, hogy nemcsak meghalt, hanem elköltőzött, nemcsak elporlad, hanem átöltözik, nemcsak elhunyt, hanem alszik és fel fog ébredni az, aki Krisztusban halt meg. Az Ige világossága ilyen fényerővel érkezik, ami valódi vigaszt ad azoknak is, akik emlékeznek elhunyt szeretteikre.
Jakab azt mondja, hogy konfliktusokat old meg Isten jelenléte, ezt beszéltük a teljes igeszakasz kapcsán, de a viharok elmúláshoz valóban közeledés szükséges a konfliktusmegoldó, annak előbb forrását, majd lecsendesítő megmutató Istenhez. Pont ezen a helyen, ahol ez a prédikáció hangzik, virrasztókon mindig az a zsoltár szól, ahány éves volt az, akinek a koporsója mellett állunk. Sokszor a zsoltáros az Istennel is perlekedik „miért” kérdéseivel, ahogy a gyászoló is teszi, de az az Isten ilyenkor nem küld el, hanem a megoldást is adja, átölel és lecsendesít Szentlelke által. Ezekben a napokban, amikor kivilágítani jönnek az emberek, több haragos embert látok, mint szomorút. Van tehát mit kivilágítani, és ez a szívünk.
Közeledjetek és én közeledek! – ez nem egy barterszerződés, egy „acciinesze”, do ut des (adok, hogy kapjak) értelmezés, hanem inkább azt jelenti, hogy aki elkezd közeledni Istenhez, észreveszi mennyi mindent tett már meg az Isten értem, milyen nagy távolságot tett Ő értem a mennyből a földre. Az istenkereső ember döbben rá igazán, hogy valójában inkább Isten találta meg őt.
“Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” – biztat a 34. zsoltár. Tapasztalatunk is az, hogy Isten leginkább közel akkor érezzük, amikor megtörik az életünk és sebeket kapunk. De kell lennie egy magnak a felszántott földben, hogy kikeljen. A hit magva csak akkor kel ki, ha az már ottvan. Én soha nem éreztem magam annyira közel az Istenhez, mint amikor mélységeimet éltem meg. Megsegített, hálás vagyok neki.
Ez az Ige azt is jelenti, hogy Isten gáláns. Nem ront ránk. Nem jön, ha kell, ha nem, ha akarjuk, ha nem. Az emmausi tanítványok (Lk 24) két órán keresztül beszélnek Jézussal az úton és amikor Emmausba érnek, Jézus úgy tesz, mintha tovább akarna menni. Erre a tanítványok kérik: maradj velünk! Jézus velük marad és akkor nyílik meg a szemük. Közeledtek? Akkor én is közeledek és elkezdődhez a gyümölcsöző, áldott, krisztushordozó élet.
A temetőben azonban ez az Ige valami mást is mond. Amikor istentiszteleten összegyűlünk, gyakran elmondjuk Kálvin János bűnvalló imájával: „íme egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában…” Azaz az üdvözült lelkek ott vannak, hogy úgy mondjam, Isten másik oldalán. Tehát az Istenhez való közeledés a gyászban a valódi békességet hozza. Sokkal többet ad ez, mint sírkő simogatása. Ők Isten egyik oldalán, mi a másik oldalán. Ők Isten egyik kezében, mi a másik kezében. És amikor meghalunk, ha hiszünk benne, valójában egyik kezéből a másikba kerülünk át. Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka